Az Exeterben született angol énekesnő csonka, de népes családban egy farmon nőtt fel, és kezdett énekelni. Végül Bristolba költözve találta meg azokat az alkotótársait, Geoff Barrow elektronikus zenei producert, zenekészítőt és DJ-t, majd a jellegzetes, módfelett drámai, sokszor Morricone spagettiwestern filmzenéit idéző gitárhangzásért felelős Adrien Utley-t, s az ő oldalukon ki tudott teljesedni.
A Portishead – nevét egy tengerparti angol városkától kölcsönözve – az 1994-es Dummy című lemezével futott be, mely korong önmagában is definiált egy zenei korszakot. A jól kiválasztott hangminták, a hatásos hangszeres futamok, a bőr alá hatoló, gyors addikciót okozó dallamok és leginkább Beth Gibbons szenvedélyes, érzelmek garmadáját megjelenítő, néha hihetetlen magasságokba kalandozó és ott is remekül érvényesülő hangja egy egész generáció számára tette kötelező hallgatni valóvá az albumot. Szabálytalan slágerek sorakoztak rajta, amelyek ama ritka adottsággal bírtak, hogy egyszerre bizonyultak fülbemászónak és szívbe markolónak.
Bristol amúgy is a kreatív producerek, énekesek, zenészek valóságos gyűjtőhelyévé vált ekkoriban – a Portishead mellett elég csak a szomszédságukban alkotó Massive Attack kollektíva és Tricky nevét említenünk – ráadásul az előadók egymás dolgait is remixelgették, és akadtak közösbe adott zenei motívumaik is. A zenei sajtó természetesen nem állta meg, hogy a néha konvergensnek tűnő stílusuk és hangzásuk miatt ne dobja rögvest skatulyába őket – ez volt a legfeljebb egyszeri poénnak jó trip hop – és persze azokat, akik több-kevesebb eredetiség és ötletek birtokában a nyomukba léptek. A Portishead megfontoltan és ráérősen, a rájuk szakadt siker terhével inkább több, mint kevesebb sikerrel megbirkózva folytatta karrierjét, lemezt akkor adtak ki, amikor volt elég mondanivalójuk, így azután minden megjelenésük eseménynek számított. Amikor pedig szünetelt a zenekar, Gibbons is visszavonultabban élt, de azért közben is akadtak figyelemre méltó zenei produkciói. Például a 2002-es Out of Season album, amelyet a Talk Talk egykori basszusgitárosával, a Rustin Man néven alkotó Paul Webb-bel készített: Gibbons erősen folkhatású énekhangja jól kiegészíti a posztpunk hangulatú zenét. Az énekesnő hosszú visszavonultság után még 2019 márciusában publikált egy olyan élő felvételt, amely a merészségével vívta ki az ítészek elismerését. Henryk Górecki: Symphony No. 3 (Symphony of Sorrowful Songs) címen a jeles lengyel kortárs zeneszerző zenedarabját a lengyel rádió szimfonikus zenekarával, Krzysztof Penderecki vezényletével adta elő, és látszólag képzetlen hangja tökéletesen működött a zenekarral való szimbiózisban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
