Tévésorozat

Nem dalol

Az idol

Kritika

Nehéz Az idol című tévésorozatról írni a nagy médiazaj közepette.

Egyesek a tárgyiasító férfi tekintet förtelmes reneszánszát látják benne, mások Sam Levinson az Eufória második évada óta töretlen kegyvesztésének újabb állomását, megint mások pedig egy elvesztegetett lehetőséget a sekélyes sztárkultusz kritizálására. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a széria oly szörnyen kényelmetlen és taszító élmény, de talán a legfontosabb az, hogy Levinson és a főszerepet is magára vállaló, énekesként ismert Abel Tesfaye (The Weeknd) nem igazán érzik a szatírát. Márpedig egy magát a felszíni csillámréteg alatt mélynek gondoló alkotás esetében jobb, ha vele és nem rajta nevetünk.

Ahogy azt már többen is megjegyezték, Az idol tulajdonképpen két sorozat. Egy a hollywoodi sztárkultúra felszínességéről és a tehetségen élősködő piócák mohóságáról, a másik pedig egy Joe Eszterhas – Paul Verhoeven vonalon mozgó, A szürke ötven árnyalata ihlette fantáziátlan, softcore BDSM-pornó. Jocelyn (Lily-Rose Depp), a világhírű popénekes egy idegösszeomlás után térne vissza az arénákba és a toplistákra, de a menedzserei kreálta hangzás nem igazán egyezik művészi elképzeléseivel. Ő rosszabb, romlottabb és szabadabb akar lenni, és amikor találkozik a tenyérbe mászó klubtulaj/underground producer/szektavezér Tedrosszal (Abel Tesfaye), a férfi kihozza belőle a vágyott állatot.

Bár a szexualitás ábrázolása a széria leggyengébb és leginkább kifogásolható pontja, egészen messzire lehetett volna jutni a „szex mint a rejtett művészi potenciál felszínre hozásának eszköze” ötletéből. Ám ezt meggátolják a színészek közötti képességbeli különbségek és az erotika teljes hiánya. Sokszor lehetetlen eldönteni, hogy a zavarba ejtő megkötözős-megalázós jeleneteket paródiának nézzük vagy komolyan vegyük, ráadásul Depp szándékoltan üres és kába játéka zavaróan ütközik Tesfaye kiforratlan és korlátos színészi eszközeivel. Mindkét figura múltjába és hátterébe beleás kicsit a sorozat, mégis nyomasztóan idegenek és üresek maradnak; rá­adásul az is rejtély, hogyan vonzódhat egymáshoz ez a két bizarr alak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.