Van Swieten, az érdemdús diplomata amellett, hogy librettót írt a két utolsó Haydn-oratórium számára, azzal is beírta magát a zenetörténetbe, hogy felhívta Haydn és Mozart figyelmét Bach és Händel művészetére.
Közismert, hogy Haydnnak voltak kifogásai Az évszakok szövegével szemben. „Ez az egész rész a békák utánzásával nem az én ötletem volt. Kényszerítettek ennek a franciás kacatnak a megírására” – írta mentegetőzve a zongorakivonat készítőjének. A levél tartalma kiszivárgott, Van Swieten báró halálosan megsértődött, de mindez ma már aligha érdekes. Legfeljebb annyiban, hogy – mint oly sokszor a zenetörténetben – a komponista alkotása kifejezhetetlen mértékben túlszárnyalta a szöveg értékeit. Mert hát Van Swieten korának gyermeke: a pasztorális hagyomány nevében moralizál, naiv és természetközelinek szánt sorai az idillről énekelnek, amelyben a teremtett világ tökéletesen működik: tavasszal a természet megújul, a nyár tikkasztó hevét enyhíti a kiadós eső, a szorgos földműves learathatja fáradságos munkájának gyümölcsét, az okos parasztlány megőrzi erényét, s a mély hóban utat vesztett vándor végül melengető tűzhelyre talál. Mindez hímzett falvédőszöveg maradna, ha Haydn zseniális zenéje nem hitelesítené. Mert Joseph Haydn az utolsók egyike, aki – egy bő évtizeddel a francia forradalom után, és úgyszólván a napóleoni háborúk előszobájában – még hisz ebben az idillben, és képes felmutatni ezt a romlatlan világképet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
