A black metal ki tudja, hányadik hullámánál különösen nagy a mozgolódás: az ortodox, kanadai Akitsa éppúgy jobbnál jobb lemezeket ad ki, mint az 1990-es években főleg templomgyújtogatásról, nácikról és gyilkosságokról szóló stílust posztrockos elszállásokkal keverő Deafheaven, vagy a Liturgy, amely a blindblindblind szervezőcsapat jóvoltából látogatott Budapestre.
A Covid és egyéb bajok miatt már harmadik éve halasztgatott koncert annak a Haela Hunt-Hendrixnek volt az első magyarországi fellépése, aki a szervezés kezdetekor még valószínűleg Hunter Hunt-Hendrix néven élt, de 2020-ban közölte a világgal, hogy transz, és a továbbiakban nőként identifikálja magát. A Liturgy agya és lelke azonban csak külsőleg változott, mivel attól, hogy női ruhákban és nőies frizurával lép fel, a zene ugyanaz maradt. Tulajdonképpen a ruha és frizura sem tűnne a zenei közegek jelentős részében olyan furcsának 2023-ban, de ebben az esetben azért érdemes belegondolni, hogy Hunt-Hendrix olyan stílusban tevékenykedik transz nőként, amelynek legnevesebbé vált képviselői egy ilyen frontember létezésének még a gondolatától is lebőgnék magukról a corpsepaintet. De valószínűleg hasonlóképp tenne Hunt-Hendrix nagyapja is, az az H. L. Hunt, aki olajmágnásként az 1950-es évektől kezdve támogatta lelkesen a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokat. Ám e furcsa háttérből a koncerten csak annyit lehetett észrevenni, hogy egy nálam jóval szélesebb hátú frontember lépett a színpadra, aki rövidnadrágban, topban és Birkenstock papucsban olyan módszeresen bontotta le a koncerthelyszínt, amilyet eddig nem nagyon láttam.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
