Jazzkoncertnek nem kell feltétlenül, hogy címe legyen, de ennek adtak: MoodSwing Reunion. Így éppenséggel nosztalgikus húrokat is pengethettek volna, de ez eszükbe se jutott. Redmannek a MoodSwingre, az 1994-ben megjelent lemezére sikerült összehozni több korábbi partnerét. Igyekezett a legkiválóbbakat elhívni, és rögtön érezte, hogy ez az együttes ebben a formában egészen kivételes. A MoodSwing valóban nagyszerű album, de mivel a tagok akkor már szóló és kollektív projektjeikben külön-külön lépdeltek a legnagyobb sikerek felé, nem lehetett komolyabb utótörténete.
Érdekes szempont a kvartett befogadásához, hogy egyenrangú, szerepeiket váltogató szólisták kollaborációja formájában valósul-e meg a zene, vagy pedig Redman kvartettjét halljuk. Természetesen a zene fizikai adottságai hierarchiát képeznek a szólóhangszerek és a kíséret között. A modern jazz történetében a kisegyüttes a legelterjedtebb forma, és leggyakrabban a fúvós szólisták vezetik az ilyen zenekarokat. Ám ezen túl az érett Redman (mind ötvenen túliak) szerénysége érvényesült: semmilyen hierarchia nincs a kvartett tagjai között, a hajszálnyi változások, alakulások dinamikusan azt képezik le, hogy ki írta éppen a számot, és kinek a szólóját támogatják odaadóan a többiek.
Feltűnt, hogy a tagok tényleg árnyékként követték Redman tenorszólóját az első számban, ami felismerhetően az ő szerzeménye. A szokásos sorrendnek megfelelően Mehldau következett, aki szólójában rögtön ki is domborította ezeket a Redman-féle vonásokat. Mehldau „agyalósabb” Redmannél, ez a kompozícióiban is megmutatkozik, Dave Brubeckről sem szabad példaképei között megfeledkezni. A második szám, a Moe Honk, Mehldau kompozíciója, induló paródiajellegű ritmusával és groteszk modulációival mindenesetre ezt a jazztörténeti vonalat is idézte.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
