HANGADÓ – Lemez

Túlságosan kolosszális

Jacob Collier: Djesse vol. 1–3.

Zene

Jacob Collier csodaénekes és multihangszeres szupersztár Djesse vol. 1. című lemezét érdemes kivételes pillanatokra tartogatni, és még így is lehet, hogy egyetlen alkalomra túl sűrűnek bizonyul. 

Collier a magyar közönségnek a Müpa nagytermében éppen öt éve mutatkozott be szólóban, stúdiónyi elektronika és számítógép-rengeteg közepén varázsolt soha nem hallott hangzatokat és képeket (arról a koncertről írt kritikánkat lásd: Árulkodó ráadások, Magyar Narancs, 2017. november 26.). A Covid-járvány miatt elmaradt koncertjére a héten került sor a Müpában – írunk róla a Visszhang rovatban.

Az idén LP-n is kiadott első Djesse lemez (2018) úgy indul, mintha az utóbbi évtizedek legnagyobb vokálegyütteseit, a Hilliardot vagy a Take Sixet hallanánk. Itt a Voces8 sztárcsapat működik közre, de felismerni a mixben Jacob Collier hangjának jellegzetes színét. Ebben egy vékony, ritka fátyol is észrevehető, de rugalmassága, mozgékonysága és a terjedelme, főleg a bariton alapfekvéséhez képest, ellenállhatatlan. A falzett elég hamar elérkezik nála felfelé a skálán, amit sokan gyerekesnek, kiskamaszosnak tartanak, és ami Collier előadói énjének tagadhatatlan sajátja. Collier hangjára az oly gyakran bevetett többszörözések, szekvenszerek miatt eleve hajlamos vagyok úgy gondolni, mintha önmagában egy énekegyüttes volna. Az a capella nyitány után jön egy hangszeres is, ami a legnépesebb szerződtethető zenekarral csendül fel. Az XL-es Metropole Orkest még a stúdióban van a harmadik számban, amikor altatódal szól, pianissimo, xilofonnal. A kontraszt nem is lehetne nagyobb, főleg hogy a következőben mesefilm-hangkulisszát kapunk Laura Mvula énekesnő közreműködésével. A karusszellel a vurstliélmény jelenik meg, és amelynek címe egyszerűen Djesse. A szövege csak enigmatikus utalásokat tesz arra, hogy ki is ez a Djesse és mi lenne a mondanivalója, és nem segít azonosítani a konceptlemez alanyi költőjét az sem, hogy megjelenik a semmiből Hamid el Kasri énekes és gembrijátékos, mert az ő száma mintha két különböző fél arcból lenne összepasszítva, alterál a nyugati és a keleti ritmika és harmóniák között. Külön-külön pompásak lennének, de a végeredmény így majdnem követhetetlen. És amikor Djesse megnyílhatna, akkor egy fenségesen elbájoló Police-feldolgozás következik. Majd érkezik Collier hegedűtanár édesanyja az elé kiterített vonóskari hangszőnyegen, aztán a dzsungel teljes vokális és ritmikus arzenáljával maga a Take Six, Metropol-vonaton.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.