A történet azonban kiszámíthatatlan, ami sajátos feszültséget teremt. Nyugtalanítóak a vidám párbeszédek, miként az is, hogy minden pontos szavakkal dokumentált: kíváncsiság, éhség, szomjúság, az otthon hagyott, apját gyászoló feleség iránt érzett aggodalom; sörök íze, ételeké. A baljós felhő azonban csak a két főszereplő körül gomolyog, a helyszín, Brünn megnyugtató próbál lenni, otthonosabb, mint az a világ, amelyből az elbeszélő, Kerekes Milán odautazik.
Biztos vagyok benne, hogy minden kocsmát, templomot ott találnék a valóságban, ahol a regényben szerepel, a huncut szobrot is. Eljutnék a terráriumhoz, ott díszlene benne annak az egzotikus állatnak a párja, amely megjelenik a két magyar férfiember úszósziget-világában. „– Ismerd meg Mona Lisát – lépett Szapáry Tibi a szobába, karjában egy bő fél méternyi [sic!] hosszú gyíkot tartva. Élénkzöld színben pompázott a jószág, testét sárgás-kékes sávok ékesítették, farka csigaformán kunkorodott mögötte, és egészen fura érzést keltett bennem, ahogyan szemgolyóit ide-oda forgatva jól megnézett magának.”
A kaméleon egy botrányos körülmények között megszakadt szerelmi kapcsolat emléke – egyben a gyökereit lassan elveszítő ember csupaszon megmaradt lelkének szimbóluma. Az idegen világhoz alkalmazkodó személyiség élő metaforája, amihez hol irracionális módon ragaszkodik, pánikba esik az elvesztése miatt, vagy épp letérdel mellé gügyögve, mihelyt megkerül.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
