A fanyalgók szerint az 1988-as …And Justice for All túl prog-metalos lett, a három évvel későbbi, cím nélküli „fekete lemez” túl slágeres, a Load/Reload páros (1996/1997) túl alternatív, a hivatalos basszusgitáros nélkül felvett St. Anger (2003) túl gyenge, a Death Magnetic (2008) meg szimplán szarul szól. Hosszú idő után a 2016-os Hardwired… to Self Destruct lett az az album, amelyik a kritikusoknak és a rajongóknak is tetszett, és sikeresen visszaállította a Metallica mint alkotó közösség nimbuszát.
A bő négy évtizede létező thrash metal zenekar jó ideje abban a fázisban van, amikor hosszú szünet után jelentet meg lemezeket. Ha nem számítjuk a Lou Reeddel készült Lulut, a 72 Seasons a tizenegyedik Metallica-album. A lemezt hat és fél éves kihagyás előzte meg, s ennyi időbe természetesen sok minden belefért. Rengeteg koncert (köztük egy 2018-as budapesti fellépés, amelynek során egy Tankcsapda-feldolgozás is elhangzott), nagyszabású tribute projekt (The Metallica Blacklist), az 1999-es szimfonikus S&M (Symphony and Metallica) koncert és lemez 2019-es folytatása, James Hetfield rehabja, Covid, lemezgyárvásárlás, hogy tényleg csak a leglényegesebb epizódokat említsük. És ott volt a legutóbbi Stranger Things évad, amelynek egyik legemlékezetesebb momentumaként az Eddie nevű karakter az univerzum megmentése érdekében elgitározta a Master of Puppets című számot, így egy újabb, fiatalabb közönség ismerhette meg a Metallica zenéjét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
