Film

Truffaut-ra várva

Jean-Pierre Améris: Adj egy esélyt!

  • 2024. október 23.

Kritika

Értelmiségi fiú és pincérlány nem lehetnek egymáséi az osztálykülönbség miatt. A fiú (Victor Belmondo, a nagy Jean-Paul fia, látszik is rajta) egyetemre jár, filmrendezői ambíciói vannak, és társadalmi helyzetének megfelelő, sznob barátai, akik ki nem hagynák az alkalmat a nem csak Truffaut-t, de Marilyn Monroe-t sem ismerő lány cikizésére (akit Marie-Line-nek hívnak, haha).

A lány viszont (Louane Emera, egyenesen A Bélier családból), akinek üzemi balesetben megnyomorodott apja ápolása mellett korántsem műveltségének hiátusai jelentik a legnagyobb problémát, nem érti, hogy hova tűnt hirtelen a szerelme, miért nem válaszol üzenetei­re, és amikor újra betéved társaságával a bárba, ahol ő felszolgál, miért nem üdvözli őt.

Jean-Pierre Améris, az elsősorban komédiáiról ismert alkotó (a Túl sok érzelem 2010-ből a zsáner egyik gyöngyszeme) azonban nem a Csipkeverőnő (Claude Goretta, 1977) új változatát rendezi, az ő női hőse nem áldozat, hanem harcos, aki nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy kilépjen a gyermekkora óta meg sem kérdőjelezett kényszersorsból, maga mögött hagyva nem csak annak szociális vonatkozásait, de érzelmi korlátait is (ehhez meg kell szabadulni mind a kezdetben várva várt, ám drogfutárként visszatérő „tékozló nővér”, mind a magát kényelmesen elhagyó apuka befolyásától). Segítségére van az őt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélő bíró (hát igen: kissé vehemensebben lökte fel hűtlen barátját a jó Marie-Line, és a rendőröknek is visszaütött), akire nem hatnak sem a könnyek, sem a magyarázkodás (Michel Blanc egy valójában tragikus sorsot szorít az adott vígjátéki keretek közé) – csak a pia, aminek következtében bevonták a jogosítványát, így felfogadja sofőrnek a lányt. Az eleinte korántsem barátságos interakciók sora nem csak Marie-Line nevelődéstörténete; a sótlan bíró is profitál az egyszerű lány józan meglátásaiból és kézenfekvő, elsősorban magánéletre vonatkozó megoldási javaslataiból.

Jean-Pierre Améris nem újítja meg a műfajt, csak kiválóan működteti, nem tukmálja politikai nézeteit (vannak neki) a közönségre, csak megfontolásra ajánlja, és semmit nem tesz idézőjelbe. Minden az, ami ebben az érzelmesen old school komédiában: a szerelem szerelem, a megbánás megbánás, a tanulság tanulság, és nem lehetetlen kitörni a prolisorsból. Pláne, ha az ember elkezd Truffaut-t nézni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.