Truffaut-ra várva

Jean-Pierre Améris: Adj egy esélyt!

Értelmiségi fiú és pincérlány nem lehetnek egymáséi az osztálykülönbség miatt. A fiú (Victor Belmondo, a nagy Jean-Paul fia, látszik is rajta) egyetemre jár, filmrendezői ambíciói vannak, és társadalmi helyzetének megfelelő, sznob barátai, akik ki nem hagynák az alkalmat a nem csak Truffaut-t, de Marilyn Monroe-t sem ismerő lány cikizésére (akit Marie-Line-nek hívnak, haha).

A lány viszont (Louane Emera, egyenesen A Bélier családból), akinek üzemi balesetben megnyomorodott apja ápolása mellett korántsem műveltségének hiátusai jelentik a legnagyobb problémát, nem érti, hogy hova tűnt hirtelen a szerelme, miért nem válaszol üzenetei­re, és amikor újra betéved társaságával a bárba, ahol ő felszolgál, miért nem üdvözli őt.

Jean-Pierre Améris, az elsősorban komédiáiról ismert alkotó (a Túl sok érzelem 2010-ből a zsáner egyik gyöngyszeme) azonban nem a Csipkeverőnő (Claude Goretta, 1977) új változatát rendezi, az ő női hőse nem áldozat, hanem harcos, aki nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy kilépjen a gyermekkora óta meg sem kérdőjelezett kényszersorsból, maga mögött hagyva nem csak annak szociális vonatkozásait, de érzelmi korlátait is (ehhez meg kell szabadulni mind a kezdetben várva várt, ám drogfutárként visszatérő „tékozló nővér”, mind a magát kényelmesen elhagyó apuka befolyásától). Segítségére van az őt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélő bíró (hát igen: kissé vehemensebben lökte fel hűtlen barátját a jó Marie-Line, és a rendőröknek is visszaütött), akire nem hatnak sem a könnyek, sem a magyarázkodás (Michel Blanc egy valójában tragikus sorsot szorít az adott vígjátéki keretek közé) – csak a pia, aminek következtében bevonták a jogosítványát, így felfogadja sofőrnek a lányt. Az eleinte korántsem barátságos interakciók sora nem csak Marie-Line nevelődéstörténete; a sótlan bíró is profitál az egyszerű lány józan meglátásaiból és kézenfekvő, elsősorban magánéletre vonatkozó megoldási javaslataiból.

Jean-Pierre Améris nem újítja meg a műfajt, csak kiválóan működteti, nem tukmálja politikai nézeteit (vannak neki) a közönségre, csak megfontolásra ajánlja, és semmit nem tesz idézőjelbe. Minden az, ami ebben az érzelmesen old school komédiában: a szerelem szerelem, a megbánás megbánás, a tanulság tanulság, és nem lehetetlen kitörni a prolisorsból. Pláne, ha az ember elkezd Truffaut-t nézni.