Túlélték magukat

Ian Gittins: Depeche Mode – Hit és rajongás

Kritika

Kemény feladat egy még mindig népszerű, sikeres zenekar történetének négy évtizedéről írni, mert szinte lehetetlen elkerülni a sztori sztereotip állomásait: hogyan jutnak el a füstös pinceklubokból a teli arénákba a rock and roll életforma szokásos buktatóin keresztül, a fehér porból rakott dombokat megmászva.

Ian Gittins, a jeles rockszakíró egy figyelemre méltó Cure-monográfia, no meg a Nikki Sixx-szel, a Mötley Crüe basszerével közösen összerakott A heroinnaplók után 2019-ben, egy évvel a Depeche Mode létrejöttének 40 éves jubileuma előtt látott hozzá, hogy papírra vesse a zenekar történetét. Trükkje pontosan abban állt, hogy eszébe sem jutott kihagyni a popkarrier untig ismert fordulatai kínálta ziccereket, miközben egy sokkal mélyebb sztorit is elmond, amelyből nem hiányzik csöppnyi társadalomtörténeti háttér sem. És emellett a Hit és rajongás (a cím direkt utalás a DM 1993-as Songs of Faith and Devotion albumára) vérbeli képeskönyv is. Azaz nem pusztán egy gazdagon illusztrált zenekari biográfia. Itt a képek tovább értelmezik a szöveget, ötleteket és témákat dobnak fel, elmagyarázzák a hátteret és azt is, hogy idővel hogyan tolódik el a fókusz, miután kinyílt előttük a világ. Arról nem is szólva, hogy a DM pályafutását megörökítő vizuális portfólió (közülük nem kevés a félhivatalos, „udvari” fotográfus és kliprendező Anton Corbijn munkája) teremtette meg a zenekar imázsát, az őket máig övező kultusz ikonográfiáját, az utolsó fekete bőrkabátig, töl­tény­övig és bakancsig.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.