A szerző előző könyve, az Örökölt sors, amely elsősorban az epigenetikai örökségünket, a családi mintázatainkat vizsgálta, igazi bombasiker volt, és azóta Orvos-Tóth az egyik legnépszerűbb és legtöbbet felszólaló, előadó pszichológusunk.
Legutóbb 2013-ban, a T. S. Spivet különös utazása című filmmel hallatott magáról Jean-Pierre Jeunet. Most viszont mindjárt két szorongásától is mozgóképes öngyógyítás útján igyekszik szabadulni.
Amikor 2008-ban bemutatták a Kis Vuk című egész estés produkciót, mindenki sejtette az alkotók szándékát. Ám a bemutatót követően kiderült, hogy a Gát György producer nevével fémjelzett film ennél is rosszabb: kizárólag a pofátlan haszonszerzés jegyében született, amit azonban nem csak a kritikusok, de a nézők is a magyar animáció legnagyobb szégyenének tartanak.
A popzenében a befutottság egyik legbiztosabb jele, ha alig találni embert, aki néhány hang után ne ismerné a fel az énekes hangját, vagy legalább néhány megaslágerét. Nos, Abel Makkonen Tesfaye, művésznevén The Weeknd jó ideje elérte már ezt a státuszt. Másnak talán a mennyország, de számára (ahogy azt új lemezének dramaturgiája is sugallja) csupán a purgatórium, és csak találgathatjuk, merre vezet innen az útja.
Horváth Csaba rendező és koreográfus fizikai színházában nem szokatlan dolog, hogy élő zenére mozdulnak az extra táncos adottságokkal bíró színészek, miként az sem, hogy olyan szerzőket adaptálnak a saját expresszív színházi világukra, akiknek kiválasztása legalábbis nem magától értetődő.
A Papírpalota olyan, mint mifelénk egy örökölt mártélyi nyaraló. El lehetett tölteni benne a nyár néhány hetét, aztán lezárták tavaszig. Mihelyt elkészült, már pusztulni kezdett: a papírból préselt elemekbe egerek fészkeltek, de ez az enyészet kiszámítható, szerethető.
A bamakói (Mali) Ballaké Sissoko, aki korán játszik, együtt lép fel Vincent Segal francia csellóművésszel, és nagyon finom kamarazenét produkálnak. Nagy József koreográfus legutóbbi előadásában, az Ommában nyolc afrikai táncos lép színpadra; Bartuc Gabriella azt írta erről, hogy visszamegyünk velük a kezdetekhez, „a tánc, a ritmus, az élet forrásához”, a legalapvetőbb dolgokhoz, amelyeken keresztül a legbonyolultabbak is megérthetők.
A széken Vszevolod Emiljevics Mejerhold (Mucsi Zoltán) ül, mintha félholtra lenne verve. Félhomály, a háttérben rovátkákkal teli fekete ajtók, egy börtönhelyszín érzete. A díszlettervező (Cziegler Balázs) minimalista jelzései is elégnek bizonyulnak a borzongáshoz.
A Q Contemporary az elmúlt év frissen nyílt kortárs képzőművészeti helyszínei közül kétségkívül a legimpozánsabb. Eddigi kiállításaik alapján elmondható, hogy a hely semmiképp nem kizárólag a magasabb társadalmi osztályokat kiszolgáló Andrássy úti reprezentációs színtér szeretne lenni, sőt.
Egy fiatal színész, aki jól gitározik, egy másik, aki tehetséges pantomimes, meg egy szép hangú, csinos lány összekeverve rengeteg effekttel, csillogó jelmezzel, zenei betéttel és harsánysággal: ez a Szerelmek városa. Ami viszont a musicalből hiányzik, az épp a címben ígért város, Párizs. De az fájón.
bosnyák, globális taranta, metál polka és hétköznapi roma: az új év első durranásai.
„A kiskori élményeknek meghatározó szerepe van személyiségünk fejlődésében, a magán- és szakmai életünk alakulásában. Az UNICEF Magyarország sikeres és elismert művészek, tudósok, közéleti személyiségek emlékeinek bemutatásával, izgalmas és mély beszélgetésekkel helyezi fókuszba ennek a megismételhetetlen és felbecsülhetetlenül fontos időszaknak a tétjét.”
Még mielőtt bárki megijedne, a Tinder sértetlenül került ki a drámai történetből, még akkor is, ha be kell látnunk, hogy a hétpróbás csaló, Shimon Hayut tevékenykedése nem vet túl jó fényt a platformra.
A fizika és a film közös törvényei szerint utólag minden feketébe mártott film megszépül, a másodvonal noirjait is falja a ráérős utókor, Edmund Goulding 1947-es Nightmare Alley-jének is kellett egy fél évszázad, hogy a korabeli kritikusok ejnye-bejnyéire rácáfolva felküzdje magát az „elfeledett gyöngyszemek” mindent megszépítő polcára.
