A híres film 1989-ben készült, pontosan harminc évvel 1959 után, amikor játszódik. És azóta is teltek-múltak az évek, mégis joggal érezhetjük azt, hogy Magyarországon megállt az idő. Baj-e, ha aktuálisnak érzünk egy amerikai történetet egy csapat ötvenes évekbeli elit gimnazista srácról? Erről beszél Vidovszky György rendezése.
Az első felvonás alatt a történet mintha nem igazán rezonálna a társadalomra, amelyben élünk. Ennek az is lehet az oka, hogy mi már nem a Foucault által igen pontosan körülhatárolt felügyelet és büntetés társadalmában élünk, míg a Holt költők társasága mintha azt a társadalomképet makettezné. A kapitalista jóléti társadalmak látszólag épp azt teszik lehetővé, amire Mr. Keating tanítja a diákokat: a reklámok, a talkshow-k, a női magazinok cikkei, a Netflix-sorozatok mind-mind az individualista gondolkodást hirdetik, azt üzenik, törődjünk önmagunkkal, azzal a pillanattal, amelyikben épp benne vagyunk, merjünk minél önzőbbek lenni, és elégítsük ki az igényeinket. Ehhez képest az Átrium színpadán nem tűnik nóvumnak, amit Mr. Keating tanít.
Az előadás ráadásul nem is kívánja a jelenbe ültetni a történetet. A film idejében és terében vagyunk. Miért kezd el működni mégis a második felvonás? Talán azért, mert az iskola, a Welton három jelszava – hagyomány, becsület, fegyelem –, bármennyire is tűnnek elavult kifejezésnek, egyre inkább begyűrűznek a magyar közoktatásba felülről, a hatalom irányából. Ismerjük az eseteket. Nemrég az egyik tanár ismerősöm fegyelmit kapott, mert nem volt hajlandó egy feltehetően színvonaltalan előadásra elvinni az osztályát. Ebből a szempontból tehát a Holt költők társasága nagyon is aktuális kérdéseket vet fel: mit tehet az a tanár, akinek a szakmaiság és a diákok jólléte a fontos? És mennyit törődik ugyanezzel az oktatásügy, amikor a rendszerszintű elnyomást, a foucault-i logikát gyakorolja?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
