Színház

Vastaggal aláhúzva

Holt költők társasága

Kritika

Mi közünk van nekünk az ötvenes évek Amerikájának problémáihoz?

A híres film 1989-ben készült, pontosan harminc évvel 1959 után, amikor játszódik. És azóta is teltek-múltak az évek, mégis joggal érezhetjük azt, hogy Magyarországon megállt az idő. Baj-e, ha aktuálisnak érzünk egy amerikai történetet egy csapat ötvenes évekbeli elit gimnazista srácról? Erről beszél Vidovszky György rendezése.

Az első felvonás alatt a történet mintha nem igazán rezonálna a társadalomra, amelyben élünk. Ennek az is lehet az oka, hogy mi már nem a Foucault által igen pontosan körülhatárolt felügyelet és büntetés társadalmában élünk, míg a Holt költők társasága mintha azt a társadalomképet makettezné. A kapitalista jóléti társadalmak látszólag épp azt teszik lehetővé, amire Mr. Keating tanítja a diákokat: a reklámok, a talkshow-k, a női magazinok cikkei, a Netflix-sorozatok mind-mind az individualista gondolkodást hirdetik, azt üzenik, törődjünk önmagunkkal, azzal a pillanattal, amelyikben épp benne vagyunk, merjünk minél önzőbbek lenni, és elégítsük ki az igényeinket. Ehhez képest az Átrium színpadán nem tűnik nóvumnak, amit Mr. Keating tanít.

Az előadás ráadásul nem is kívánja a jelenbe ültetni a történetet. A film idejében és terében vagyunk. Miért kezd el működni mégis a második felvonás? Talán azért, mert az iskola, a Welton három jelszava – hagyomány, becsület, fegyelem –, bármennyire is tűnnek elavult kifejezésnek, egyre inkább begyűrűznek a magyar közoktatásba felülről, a hatalom irányából. Ismerjük az eseteket. Nemrég az egyik tanár ismerősöm fegyelmit kapott, mert nem volt hajlandó egy feltehetően színvonaltalan előadásra elvinni az osztályát. Ebből a szempontból tehát a Holt költők társasága nagyon is aktuális kérdéseket vet fel: mit tehet az a tanár, akinek a szakmai­ság és a diákok jólléte a fontos? És mennyit törődik ugyanezzel az oktatásügy, amikor a rendszerszintű elnyomást, a foucault-i logikát gyakorolja?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.