Lemez

Végre eljött az a nap

The The: Ensoulment

Kritika

Az év egyik legnagyobb és legfontosabb visszatérése Matt Johnsonhoz és The The nevű, lényegében egyszemélyes zenekarához köthető.

A 63 éves angol énekes-dalszerző utoljára 2000-ben jelentkezett új albummal, sokan talán már le is mondtak róla, de szerencsére felébredt benne a kreatív szikra, és előrukkolt az Ensoulment című nagylemezzel. De az új dalok mellett a hosszú szünetre és persze a kezdetekre is érdemes visszatekinteni.

Matt Johnson 1961-ben született a brit fővárosban, és hamar magába szívta a popkultúrát, ugyanis édesapja üzemeltette a Two Puddings nevű londoni pubot, amelyben olyan zenekarok is adtak koncertet, mint a Kinks, a Who vagy a Small Faces. Nem csoda, hogy Matt már 11 évesen zenekart alapított társaival, és főleg feldolgozásokra szakosodtak: egyebek közt a Beatles, David Bowie és a Deep Purple dalait játszották. Matt rengeteget lógott a suliból, végül 15 éves korában ott is hagyta, és egy stúdióban kezdett dolgozni. 1977-ben feladott egy hirdetést a New Musical Expressben, amelyben az állt, hogy olyan zenésztársakat keres, akik osztoznak vele Syd Barrett és a Velvet Underground szeretetében. Egy darabig egyedül koncertezett, és csinált egy demólemezt See Without Being Seen címmel, amelyet a szólófellépésein árusított kazettaformátumban. Készített egy „rendes” lemezt is (Spirits), de azt soha nem adta ki.

Azután 1979-ben egy újabb hirdetést adott fel, és ez az akciója nagyobb sikerrel járt. Duót alapított Keith Laws nevű társával – állítólag ő volt az, aki a The The nevet kitalálta. A kéttagú felállás nem sokkal később kvartetté bővült, de végül Johnson soha nem alapított hagyományos értelemben vett zenekart – a The The név ő maga lett, a további közreműködők folyamatosan változtak. Fiatal kora ellenére Matt kezdett több barátra szert tenni a zenei világban, és olyan együttesek tagjai­val kötött barátságot, mint a Cabaret Voltaire, a Scritti Politti vagy a Wire. Húszéves volt, amikor megjelentette első albumát, a Burning Blue Soult, bár ezt Matt Johnson néven adta ki. A jövőt viszont a The The név mögött képzelte el, és folyamatosan ugrált a kiadók között: jelentek meg dalai a Some Bizarre és a 4AD égisze alatt, de végül a CBS-nél kötött ki. Állítólag egy teljes album a páncélszekrényben maradt (Pornography of Despair), de 1983-ban végre napvilágot látott a The The debütáló lemeze, a Soul Mining. A kritikusok nem nagyon tudták kategorizálni az újszerű hangzást – jobb híján a posztpunk és az art rock műfajait emlegették, később pedig valaki találóan előállt a synth noir meghatározással. A recenzorok emellett kiemelték, hogy szövegei alapján Johnson egy igencsak érett szerző, mert nagyon frappánsan reagál társadalmi problémákra. Az album csúcsdalát, a This Is the Day-t a mai napig gyakran hallani esküvőkön, filmekben, reklámokban.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)