Lemez

Végre eljött az a nap

The The: Ensoulment

Kritika

Az év egyik legnagyobb és legfontosabb visszatérése Matt Johnsonhoz és The The nevű, lényegében egyszemélyes zenekarához köthető.

A 63 éves angol énekes-dalszerző utoljára 2000-ben jelentkezett új albummal, sokan talán már le is mondtak róla, de szerencsére felébredt benne a kreatív szikra, és előrukkolt az Ensoulment című nagylemezzel. De az új dalok mellett a hosszú szünetre és persze a kezdetekre is érdemes visszatekinteni.

Matt Johnson 1961-ben született a brit fővárosban, és hamar magába szívta a popkultúrát, ugyanis édesapja üzemeltette a Two Puddings nevű londoni pubot, amelyben olyan zenekarok is adtak koncertet, mint a Kinks, a Who vagy a Small Faces. Nem csoda, hogy Matt már 11 évesen zenekart alapított társaival, és főleg feldolgozásokra szakosodtak: egyebek közt a Beatles, David Bowie és a Deep Purple dalait játszották. Matt rengeteget lógott a suliból, végül 15 éves korában ott is hagyta, és egy stúdióban kezdett dolgozni. 1977-ben feladott egy hirdetést a New Musical Expressben, amelyben az állt, hogy olyan zenésztársakat keres, akik osztoznak vele Syd Barrett és a Velvet Underground szeretetében. Egy darabig egyedül koncertezett, és csinált egy demólemezt See Without Being Seen címmel, amelyet a szólófellépésein árusított kazettaformátumban. Készített egy „rendes” lemezt is (Spirits), de azt soha nem adta ki.

Azután 1979-ben egy újabb hirdetést adott fel, és ez az akciója nagyobb sikerrel járt. Duót alapított Keith Laws nevű társával – állítólag ő volt az, aki a The The nevet kitalálta. A kéttagú felállás nem sokkal később kvartetté bővült, de végül Johnson soha nem alapított hagyományos értelemben vett zenekart – a The The név ő maga lett, a további közreműködők folyamatosan változtak. Fiatal kora ellenére Matt kezdett több barátra szert tenni a zenei világban, és olyan együttesek tagjai­val kötött barátságot, mint a Cabaret Voltaire, a Scritti Politti vagy a Wire. Húszéves volt, amikor megjelentette első albumát, a Burning Blue Soult, bár ezt Matt Johnson néven adta ki. A jövőt viszont a The The név mögött képzelte el, és folyamatosan ugrált a kiadók között: jelentek meg dalai a Some Bizarre és a 4AD égisze alatt, de végül a CBS-nél kötött ki. Állítólag egy teljes album a páncélszekrényben maradt (Pornography of Despair), de 1983-ban végre napvilágot látott a The The debütáló lemeze, a Soul Mining. A kritikusok nem nagyon tudták kategorizálni az újszerű hangzást – jobb híján a posztpunk és az art rock műfajait emlegették, később pedig valaki találóan előállt a synth noir meghatározással. A recenzorok emellett kiemelték, hogy szövegei alapján Johnson egy igencsak érett szerző, mert nagyon frappánsan reagál társadalmi problémákra. Az album csúcsdalát, a This Is the Day-t a mai napig gyakran hallani esküvőkön, filmekben, reklámokban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.