A 63 éves angol énekes-dalszerző utoljára 2000-ben jelentkezett új albummal, sokan talán már le is mondtak róla, de szerencsére felébredt benne a kreatív szikra, és előrukkolt az Ensoulment című nagylemezzel. De az új dalok mellett a hosszú szünetre és persze a kezdetekre is érdemes visszatekinteni.
Matt Johnson 1961-ben született a brit fővárosban, és hamar magába szívta a popkultúrát, ugyanis édesapja üzemeltette a Two Puddings nevű londoni pubot, amelyben olyan zenekarok is adtak koncertet, mint a Kinks, a Who vagy a Small Faces. Nem csoda, hogy Matt már 11 évesen zenekart alapított társaival, és főleg feldolgozásokra szakosodtak: egyebek közt a Beatles, David Bowie és a Deep Purple dalait játszották. Matt rengeteget lógott a suliból, végül 15 éves korában ott is hagyta, és egy stúdióban kezdett dolgozni. 1977-ben feladott egy hirdetést a New Musical Expressben, amelyben az állt, hogy olyan zenésztársakat keres, akik osztoznak vele Syd Barrett és a Velvet Underground szeretetében. Egy darabig egyedül koncertezett, és csinált egy demólemezt See Without Being Seen címmel, amelyet a szólófellépésein árusított kazettaformátumban. Készített egy „rendes” lemezt is (Spirits), de azt soha nem adta ki.
Azután 1979-ben egy újabb hirdetést adott fel, és ez az akciója nagyobb sikerrel járt. Duót alapított Keith Laws nevű társával – állítólag ő volt az, aki a The The nevet kitalálta. A kéttagú felállás nem sokkal később kvartetté bővült, de végül Johnson soha nem alapított hagyományos értelemben vett zenekart – a The The név ő maga lett, a további közreműködők folyamatosan változtak. Fiatal kora ellenére Matt kezdett több barátra szert tenni a zenei világban, és olyan együttesek tagjaival kötött barátságot, mint a Cabaret Voltaire, a Scritti Politti vagy a Wire. Húszéves volt, amikor megjelentette első albumát, a Burning Blue Soult, bár ezt Matt Johnson néven adta ki. A jövőt viszont a The The név mögött képzelte el, és folyamatosan ugrált a kiadók között: jelentek meg dalai a Some Bizarre és a 4AD égisze alatt, de végül a CBS-nél kötött ki. Állítólag egy teljes album a páncélszekrényben maradt (Pornography of Despair), de 1983-ban végre napvilágot látott a The The debütáló lemeze, a Soul Mining. A kritikusok nem nagyon tudták kategorizálni az újszerű hangzást – jobb híján a posztpunk és az art rock műfajait emlegették, később pedig valaki találóan előállt a synth noir meghatározással. A recenzorok emellett kiemelték, hogy szövegei alapján Johnson egy igencsak érett szerző, mert nagyon frappánsan reagál társadalmi problémákra. Az album csúcsdalát, a This Is the Day-t a mai napig gyakran hallani esküvőkön, filmekben, reklámokban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
