Lemez

Végre eljött az a nap

The The: Ensoulment

Kritika

Az év egyik legnagyobb és legfontosabb visszatérése Matt Johnsonhoz és The The nevű, lényegében egyszemélyes zenekarához köthető.

A 63 éves angol énekes-dalszerző utoljára 2000-ben jelentkezett új albummal, sokan talán már le is mondtak róla, de szerencsére felébredt benne a kreatív szikra, és előrukkolt az Ensoulment című nagylemezzel. De az új dalok mellett a hosszú szünetre és persze a kezdetekre is érdemes visszatekinteni.

Matt Johnson 1961-ben született a brit fővárosban, és hamar magába szívta a popkultúrát, ugyanis édesapja üzemeltette a Two Puddings nevű londoni pubot, amelyben olyan zenekarok is adtak koncertet, mint a Kinks, a Who vagy a Small Faces. Nem csoda, hogy Matt már 11 évesen zenekart alapított társaival, és főleg feldolgozásokra szakosodtak: egyebek közt a Beatles, David Bowie és a Deep Purple dalait játszották. Matt rengeteget lógott a suliból, végül 15 éves korában ott is hagyta, és egy stúdióban kezdett dolgozni. 1977-ben feladott egy hirdetést a New Musical Expressben, amelyben az állt, hogy olyan zenésztársakat keres, akik osztoznak vele Syd Barrett és a Velvet Underground szeretetében. Egy darabig egyedül koncertezett, és csinált egy demólemezt See Without Being Seen címmel, amelyet a szólófellépésein árusított kazettaformátumban. Készített egy „rendes” lemezt is (Spirits), de azt soha nem adta ki.

Azután 1979-ben egy újabb hirdetést adott fel, és ez az akciója nagyobb sikerrel járt. Duót alapított Keith Laws nevű társával – állítólag ő volt az, aki a The The nevet kitalálta. A kéttagú felállás nem sokkal később kvartetté bővült, de végül Johnson soha nem alapított hagyományos értelemben vett zenekart – a The The név ő maga lett, a további közreműködők folyamatosan változtak. Fiatal kora ellenére Matt kezdett több barátra szert tenni a zenei világban, és olyan együttesek tagjai­val kötött barátságot, mint a Cabaret Voltaire, a Scritti Politti vagy a Wire. Húszéves volt, amikor megjelentette első albumát, a Burning Blue Soult, bár ezt Matt Johnson néven adta ki. A jövőt viszont a The The név mögött képzelte el, és folyamatosan ugrált a kiadók között: jelentek meg dalai a Some Bizarre és a 4AD égisze alatt, de végül a CBS-nél kötött ki. Állítólag egy teljes album a páncélszekrényben maradt (Pornography of Despair), de 1983-ban végre napvilágot látott a The The debütáló lemeze, a Soul Mining. A kritikusok nem nagyon tudták kategorizálni az újszerű hangzást – jobb híján a posztpunk és az art rock műfajait emlegették, később pedig valaki találóan előállt a synth noir meghatározással. A recenzorok emellett kiemelték, hogy szövegei alapján Johnson egy igencsak érett szerző, mert nagyon frappánsan reagál társadalmi problémákra. Az album csúcsdalát, a This Is the Day-t a mai napig gyakran hallani esküvőkön, filmekben, reklámokban.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Szergej Tyimofejev orosz költő: „Nem tudom, hogy a kortárs orosz kultúra hogyan fogja túlélni ezt az őrületet”

Idén magyarul is megjelent Replika című kötete, aminek lettországi kiadásához egy üres füzetet is kaptak az olvasók. Az Orbita nevű művészeti kollektíva egyik alapítóját videóköltészetről, kreatív könyvtervezésről, a kétnyelvű irodalomról és az Ukrajna elleni háború miatt megszakadt oroszországi kapcsolatokról is kérdeztük.