Az, hogy afrikai táncosokkal megyünk vissza a kezdetekhez, a tánc, a ritmus, az élet forrásához, plusz értelmezési dimenziót ad a vajdasági származású Nagy József (Josef Nadj) Franciaországban készült előadásának.
Nagy koreográfiáját lehet ugyan értelmezni, de nem a narráció a lényeg, ez a kompozíciója is vizuális jelenetek és hangok montázsára épül. Egyfajta képi zene, személyes és megindító. A munkamódszerével kapcsolatban a koreográfus azt vallja, hogy mindig a rajzból indul ki. Számára a rajz ugyanis vizuális zene, s mint ilyen, belső hallás kérdése. A rajzokat, vázlatokat aztán szelektálja, továbbfejleszti szereplőivel improvizálva, mozgásukat figyelve, hogy együtt kiszabadíthassák, megformázhassák a bennük lévő belső energiát, spiritualitást. Ennek a bő egyórás kompozíciónak a táncosai egytől egyig afrikai férfiak, 5 raszta, 3 kopasz, van köztük vékony kis emberke, erősebb fizikumú és atletikus alkatú is. Lenyűgözően muzikálisak, mindannyian kidolgozott izomzatúak, szívósak és láthatóan nyitottak Nagy József színházeszményére. Ez a sajátos filozófia, esztétika, forma kapcsolja őket egységbe.
Tévedhetetlenül felismerhető, hogy ez Nagy József színháza. Benne van minden, amire és amiből három évtizedes életműve épül. A nagyfeszültségű képalkotás például. Ám az OMMA középpontjában nem a tőle megszokott közép-európai mitológiák állnak, hanem az ember, az emberi testben lakozó ritmus, azok a legalapvetőbb dolgok, amelyeken keresztül a legbonyolultabbak is megérthetők. És mind mögött a kérdés: mit nyertünk és mit veszítettünk a civilizációval? Mit kaptunk cserébe azért, hogy elnyomtunk magunkban oly sok mindent?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
