Fábián Zoltán festőművész a geometrikus absztrakció elkötelezett híve, művészete a mértani formákra épül. Letisztult kompozícióinak képi építkezése csak elsőre tűnik egyszerűnek, de ezek nem pusztán egymást keresztező hajszálvékony, színes vonalakból és az általuk határolt egyéb idomokból állnak. Feketébe burkolózó vásznai, grafikái túlmutatnak kétdimenziós mivoltukon, kifutnak a kép teréből, képzeletben meghosszabbítva, mintha további geometrikus formákat alkothatnának. A tárlat első, lesötétített terében kékesen fénylő gyűrt kocka sugárzik a vaksötétben, misztikus hangulatot árasztva. És még forog is, szerencsére nem túl sebesen ahhoz, hogy felismerhessük, hogy Pauer Gyula 1971-ben készített alkotásának, a Nagy pszeudo kockának inverz másával van dolgunk. Ám Pauer kockájával szemben Fábián alkotása nem szabályos, hanem gyűrt anyag, amelyről csak sejtjük, hogy a gyűrődés előtt kocka lehetett. Ennek variációit is láthatjuk. Különleges élményt nyújt az a fényjátékra épülő jelenség is, amely a tárlat harmadik, szintén elsötétített termében vetül ki a falra. A fénysugarak a kockákból álló installáción szinte pulzálnak, a lüktetés a falakon mozgóképes hatást kelt.
Puszta látványszinten is lenyűgöző a színeket nélkülöző kiállítás, de izgalmassá a mögöttes metafizikai tartalom teszi. A geometrikus formák úgy lebegnek a térben, akár univerzumunk égitestei: csillagok, bolygók, egyéb objektumok. Mindez összhangban áll Fábián Zoltán azon vélekedésével, hogy a geometria áthatja a világmindenséget. Elmúlt tíz évének munkáit a „metafizikai tárgyiasság” megnyilvánulásának nevezi.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
