Nyomorból érkezett, gyerekként az anyjától távozó férfiakat lépteik alapján képzelte el és azt találgatta, hogy melyik lehet az apja. Nem jön rá, és nyilvánvaló, hogy ennél fontosabb rejtélyekre sem derülhet fény, az élet nem szépen felépített, bejárható fondorlatpalota. Melchor rossz útra tér, bár édesanyja mindent elkövet, hogy visszatartsa. Megismerkedik a lőfegyverekkel, maffiózók bizalmi embere lesz, kiesik a pikszisből, börtönbe megy, megszereti az olvasást, tanulni kezd, és legendává válik.
Ezen a ponton már tisztán lehet látni az arcát, másoké elmosódott marad, vagy csak akkor élesedik ki, amikor az illető elkárhozik. Ez sűrűn előfordul, a regényben a főhőssel együtt jó néhány rendőrt a vádlottak padjára lehetne ültetni. Van, aki be is ismeri a tetteit. Ami pedig az áldozatokat illeti, a feleségével együtt megölt faragatlan nagyvállalkozót gyűlölték, mert kihasználta a munkásait. Nem is nagyon gyászolják. Ám ha nem ölték volna meg, hanem csupán elköltözik gyárastul, a fél város zokogna, mert rengeteg család megélhetése függ tőle. A gyűlöleten nem enyhít, hogy a gátlástalan kapitalista öregkorára szentfazékká vált, bűnbocsánatot tartott. Nincs semmi nyom, a rendőrség hat hét után lezárja a nyomozást, de Melchor kutakodik tovább. Megjárja, szétcsúszik, aztán valahogy összeszedi magát. Mindez a meghiúsult katalán függetlenségi népszavazás – 2017 – előtt és közvetlenül utána történik.
Mario Vargas Llosa szerint a szerző „nem azt tartja legfontosabb feladatának, hogy megoldja a bűntényt, hanem hogy megváltoztassa az olvasók életét”. És valóban: például a melchori arcok megpillantásának élménye az, ami a szövegnél tart. Nagy kérdés az is, hogy meg lehet-e szeretni egy vidéket, ahol nem is a szegényes viszonyok fájhatnak a jövevénynek, hanem az, hogy mindenki minden pillanatban nézi és látja is őt. Figyelik a tempóját, minden lélegzetvételét, és tudni vélnek róla mindent.
Terra Alta olyan, mint nálunk a Viharsarok: szegény, barátságtalan vidéknek vélik, átjáróháznak, ahol csak az marad meg, akinek nincs más választása. A vesztesek földje, ahol ugyan megterem a narancs, de annyira kevés az eső, hogy inkább a fán hagyják, mert mire megérik, legföljebb lekvárnak jó. S ez mindig így lehetett, elképzelni is nehéz másképp. Lehetetlen rájönni, mi száradt ki előbb: a természet, vagy az itt élő emberek lelke. Néha aztán be lehet tévedni egy barlangba, amelynek falára úszó alakokat festett valaki.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
