Míg a 2015-ös Bányaidő a pécsi bányászat letűnt, de hatásaiban tovább élő világát, a tárnák sötétségét, a szürke lakótelepet, a közeg egyszerre mitikus és kietlen képzeteit és nyelvét dolgozta fel, addig az idei Módosítás egy háromtagú család szétesését, az ezzel járó elhagyatottságot és rémületet, majd egy új kapcsolatban meglelt enyhülést és az újrakezdés ígéretét jeleníti meg a fiatal férfi szemszögéből. Mindezt egy rövid, alig félszáz oldalas kötetben.
Igazán figyelemreméltó Fekete hagyományválasztása, amely a terjedelmes nyitóversben, a leginkább emlékezetes Ünnepben nyilatkozik meg. A versforma és helyenként a motívumhasználat Zelk Zoltán nagyszabású gyászversét, a Sirályt veszi alapul, de míg Zelknél a halott feleség megsiratása, itt a család felbomlása áll a középpontban. Ugyanakkor a négyes jambusok, a páros rímek, a monoton, néha katatón ritmus, az ismétlés, a megszállott monotematika visszaadja a Zelk-költemény erejét és kérlelhetetlenségét. Az egyik jellegzetes motívum, a jó néhányszor feltűnő zöld lovak képe pedig a Vonszolnak piros delfinek költőjét, Kormos Istvánt idézi meg. A zöld ló mindenesetre nem csupán a hangsúlyos, nemegyszer szürreálisba hajló képhasználat egyik kitüntetett példája, hanem valóságelem: azon a gyermekrajzon jelenik meg, amelyet a költői én kislánya hagy a karácsonyt először egyedül töltő apa új, átmeneti lakásán.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
