Kritika

Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.

A hallgatag, szigorú tekintetű Etero (Eka Chavleishvili) élete az apró rutinok és visszafogott örömök köré szerveződik.

Ismét értelmiségiéknél vagyunk, mint az Ernelláék…-ban.

Valójában két regény ez, amelyek bár nagyon eltérő technikákkal dolgoznak, csak együtt működnek igazán. Az első rész epilógusaként a kötet egy merész gondolatkísérlettel indul.

Pár éve láttam a párizsi Atelier des Lumières-ben Vincent van Gogh műveinek vetítésre épülő verzióját, és az lenyűgözött: Thomas Vanz rendezésével és zenéjével egészen új fénytörésbe kerültek a hatalmas falakra vetített képek, láttukra úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a poszt­impresszionista ikon művészetéhez.

Don Giovanni már a nyitány alatt megsérül, épp a Komturt igyekszik agyonverni egy husánggal, amikor az meglövi alhastájékon.

Lábán Katalin rendezőként rendre olyan szövegeket állít színpadra, amelyekre a legtöbben azt mondanák, hogy nem színpadra valók.

A rádió néha olyan dolgokra is képes, amilyenekre racionális számítások szerint nem kellene képesnek lennie. Például milyen egy filmklub, amelynek csak a hangját halljuk? Elsőre elég bizarr ötletnek tűnik, és mégsem egészen az.

Olaszországban járunk, ahol egy követ sem tudunk úgy eldobni, hogy az ne egy antik síremléken landoljon.

A viszonzatlan szerelemről szóló történetek gyakran inkább szánakozást és sajnálatot ébresztenek, ezzel szemben a szemmel láthatóan viszonzott, de beteljesületlen vonzalom mintha heroikusabbnak, megindítóbbnak tűnne a vásznon/képernyőn. Abban viszont megegyeznek, hogy jól tálalva édes kín nézni mindkettőt.

Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.

Bizony léteznek fordulatos Krasznahorkai-regények, a Zsömle odavan ilyen. A 2010 körül játszódó történet főszereplője a kilencvenes éveit taposó Kada József, Józsi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelő, akiről az hírlik, hogy valójában az Árpád-házi királyok leszármazottja, sőt, Horthy Miklós titkon királlyá koronáztatta, így már csak vissza kell ülnie a trónra, megszüntetve a jöttment kormányok országvesztő károkozását.

Az, hogy a diatonikus hangsorok egyeduralmának vége lett, aligha hozott olyan szembetűnő változásokat a világ számára, mint a modern kor egyéb kataklizmái, amelyek feldúlták az életünket: a városiasodás, a technológiai forradalmak, a tömeggyártás és a popkultúra. De nem lehet egészen elszigetelni a klasszikus zene útjait a történelem mozzanataitól.