Kritika

Miután a Titán elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban, a filmértők többsége kissé meg volt döbbenve; mintha Julia Ducournau filmje az égből pottyant volna a Riviéra decens közönségének ölébe.

A 2011 óta együtt dolgozó művészpáros nem ismeretlen a magyar képzőművészeti szcénában; 2013 óta számos egyéni és csoportos kiállításuk volt, legutóbb a Ludwig Múzeum Slow life kiállításán szerepeltek.

Oh, azok a mi szép, dicsőséges és egyértelmű történelmi bukásaink! Mennyi erőt meríthet belőlük még akár ma is a magyar történeti tudat, no meg kollektív áldozati önképünk! Ezzel szemben mennyire ellentmondásosak és kényelmetlenek a félig-meddig sikeres korszakok.

A nézőtérrel szemben vörös bársonyfüggöny, a padlón rózsaszín szőnyeg (látvány: Horváth Jenny és Komesz Borbála). Az első jelenetben az ezüst különböző árnyalataiban járják táncukat a szereplők, ruhájukon a születési dátumukat közlő rajtszámok. A fokozatosan kudarcba fulladó, készakarva nevetséges koreográfia tökéletesen megalapozza az egész előadás hangulatát.

Antal Bálint, korábban az SZFE, jelenleg az Universität Mozarteum rendező szakos, végzős hallgatója, tavaly az SZFE modellváltásakor történt események hatására cserélte le vizsgadarabját A nép ellenségére, és ősszel maga is aktívan részt vett az egyetemfoglalásban.

Harminc éve, 1991. november 4-én jelent meg az az album, amely sok tekintetben újradefiniálta, mit érthetünk gitáron játszott popzene alatt. Igaz ugyan, hogy e hangzásnak számtalan követője akadt, de számos titkát máig őrzi. Ráadásul elkészítése kalandos és izgalmas volt, kreatív kísérletezés és sok móka kísérte – nem beszélve a tagok krónikus fülcsengése miatti ismétlődő leállásokról.

A Grammy-díjas jazztrombitás-zeneszerző operájával nyitott újra, másfél év karantén után a New York-i Metropolitan Opera szeptemberben. Ő az első afroamerikai zeneszerző, akinek ez a dicsőség jutott. Blanchard többször is elmondta, hogy mások is megérdemelték volna ezt korábban, csak őket elutasították.

Ha egy zeneszerző Esterházyt akar megzenésíteni, nagy svungot kell vennie. „Az operairodalom nem egy nagy sikerű alkotása bárgyú, zavaros vagy teljesen igénytelen szövegre készült” ‒– írja Esterházy a Daisy című operalibrettója elején. Mármost egy Esterházy-szöveg sosem bárgyú, sosem zavaros – legfeljebb „igen gazdag szövegközi kapcsolathálója” révén válik nehezen értelmezhetővé –, igénytelennek pedig végképp nem nevezhető.

Szinte magától értetődőnek tűnik az ötlet, hogy a digitális technika adta lehetőségekkel élve a tudomány művelői is végezzenek némi tudomány-népszerűsítő munkát az éterben, illetve a világhálón.

Mi, mai öregek még beszélgethettünk az öregjeinkkel – szüleinkkel, nagyszüleinkkel – a 20. század nehezéről. Én is elmeséltettem néhányszor a nagymamámmal, hogy milyen volt, amikor kihajtották őket a gyerekekkel együtt a futballpályára, de arról is kérdeztem, a papát hogyhogy nem lőtték agyon Isterbácon a partizánok.

Igen szerencsétlenül végződik egy kis színházi társulat éjszakája, amikor a takarítónő hamarabb hazamegy, és magával viszi az öltöző kulcsát.

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.