1956. november 6. hajnalán a német kancellár különvonata begördül a Gare du Nord-ra. Konrad Adenauer hivatalos látogatásra érkezik Párizsba, bár külügyminisztere, Heinrich von Brentano ezt ellenezte. Előző nap a szovjet tankok megkezdték a magyar forradalom leverését, éjszaka pedig, miközben a kancellár kocsija egy mellékvágányon pihent, Bulganyin marsall, a szovjet Legfelső Tanács (parlament) elnöke azzal fenyegetőzött, hogy bombázni kezdi Londont és Párizst, ha Anglia és Franciaország nem vonul vissza a Szuezi-csatornától.

1956 ősze a zavargások és rendcsinálások évadja volt. Varsótól Budapestig a lengyelek és a magyarok, akik elhitték a XX. kongresszus liberalizációs ígéreteit, felkelnek a szovjet dominancia, végső soron pedig a kommunista rezsim ellen. A Kreml rendet teremt a végeken, a Nyugat pedig nem ellenkezik. Délebbre, a Vörös-tenger partján Anglia és Franciaország izraeli segítséggel próbálja megakadályozni Egyiptomot a Szuezi-csatorna államosításában, melyről Nasszer júliusban döntött. Washington és Moszkva együttműködő, talán egyeztetett lépésekkel akadályozza meg ezt a "rosszul szervezett és patetikus akciót", ahogyan George Kennan amerikai diplomata nevezte.

Adenauer a Mollet-kormány külügyminiszterénél, Christian Pineau-nál folytatja párizsi látogatását, akinek az alábbi - igen pontos - helyzetrajzot adja: "Anglia és Franciaország ereje soha nem lesz még csak összehasonlítható sem az Egyesült Államok és a Szovjetunió erejével. Aminthogy Németországé sem, így egyetlen lehetőség marad, hogy meghatározó szerepet játszhassanak a világban, ez pedig az európai egység létrehozása. Anglia nem elég érett még ehhez, de a Szuezi-csatorna ügye előkészíti rá. Nincs vesztegetni való időnk. A visszavágás Európa lesz."

(...) 1956 cezúrát jelent a háború utáni történelemben: ekkor vetették el a kommunizmus bukásának magjait, melyek 30 év után keltek végül ki; ekkor lehettünk tanúi
először a - Michel Jobert akkori kifejezésével - szovjet-amerikai "kettős hegemónia" manifesztálódásának; a szuezi válság ráébresztette Angliát és Franciaországot arra, hogy immáron nem ők a nagyhatalmak. (...)

Igazán csak 1956-ban szilárdult meg a bipoláris rendszer, amely azután 1989-90-ben omlott le. Az Egyesült Államok ekkor lett a nyugati világ egyetlen bástyája a kommunista hidra ellen, a szuezi tragédia pedig az első epizód a történelemben, ahol az USA kiemelkedő felelősséget vállalt a Közel-Kelet ügyeiben, és azóta is többé-kevésbé folyamatosan ragaszkodik hozzá: legutóbb az európai résztvevőktől mentesen megrendezett washingtoni Netanjahu-Arafat-csúcstalálkozó szolgáltatott erre bizonyítékot. (...)

Adenauert megdöbbentette, ahogyan az USA magára hagyta Angliát és Franciaországot Szuezben, míg ő - az "európai állam érdekének" nevében - támogatta őket. Ráadásul a kancellár - okkal vagy ok nélkül - úgy vélte, hogy Washington visszavonni készül csapatait a kontinensről, lemondva ezzel arról, hogy egy esetleges szovjet támadás esetén azonnali segítséget nyújtson, s ehelyett a később "fokozatos reakciónak" nevezett elvet tegye magáévá, ami nukleáris háború esetén Németországot tette volna harcmezővé. Ezért gondolta Adenauer, hogy az európai kooperáció (egész pontosan a Párizzsal való együttműködés, elsősorban nukleáris téren) megkezdése sürgető feladat. A francia javaslatok nem voltak minden hátsó gondolattól mentesek: éppen annyira célozták keretek közé szorítani a német újrafegyverkezést, mint az európai védelmi politika előmozdítását. (...)

Daniel Vernet

(fordította: Grits Barbara)