A koronavírus még a Brexitnél is jobban felerősítette a skót függetlenségi törekvéseket

Külpol

A 6 évvel ezelőtt eldőlni látszó kérdés ma égetőbb, mint bármikor.

A nemzeti kisebbségek helyzete a mai Európában általában is, de Skócia esetében különösen megosztó politikai kérdés. 2007-ben a Skót Nemzeti Párt alakított kisebbségi kormányt, és megígérte, hogy népszavazást fognak tartani a skót függetlenségről, csakhogy a többi párt nem támogatta ebbéli törekvéseiket, ezért az első ciklusuk során nem is tudták tető alá hozni. Viszont a 2011-es skót választásokon az SNP már abszolút többséget szerzett, így 2012 januárjában megkezdődtek a tárgyalások a skót és a brit kormányok között a népszavazásról.  2014. szeptember 18-án végül a skótok 55 százaléka a maradás mellett döntött, ám az SNP számára ez mégsem jelentett totális vereséget, mivel a népszavazás előtt David Cameron miniszterelnök megígérte, hogy ha a maradás mellett döntenek, akkor a skót parlament hatásköreit növelik. Végül persze ezt az ígéretét sem teljesítette maradéktalanul a Cameron-kormány…

Mi változott az elmúlt 6 évben?

Az EU elhagyásáról szóló 2016-os népszavazáson a skótok majdnem kétharmada a maradást támogatta. A Brexit kérdésének finoman szólva is szakszerűtlen kezelése és a fejetlenség, mely a népszavazást követte, csak tovább erősítette a skótokban azt az érzést, hogy hogy az angolok és a walesiek átgondolatlan döntésének következményeit kell elszenvedniük. A Brexit a függetlenség koncepcióját is teljesen új megvilágításba helyezte; míg 2014-ben sokan biztonságosabbnak tartották az Egyesült Királyságban maradást, ma már ez a lehetőség sokkal kockázatosabbnak tűnik, mint akkor, hiszen a jelen állás szerint Boris Johnson kormánya nem tud érdemben megállapodni az EU-val. Az Egyesült Királyságban maradni így gazdaságilag akár előnytelenebb is lehet a skótok számára, mint ha független államként újra felvételt kellene kérniük az EU-ba. A skótok független államként csatlakozásáról Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke májusban úgy nyilatkozott, hogy „bármely európai állam, amely tiszteletben tartja és előmozdítja az EU értékeit, tagként jelentkezhet”. Von der Leyen korábban is kedvezően nyilatkozott Skóciáról és az SNP vezetőjéről.

A 2019-es brit parlamenti választások után Nicola Sturgeon, Skócia első minisztere az 1998-as Scotland Actre, vagyis a skót parlamentet létrehozó törvényre hivatkozva arra kérte Boris Johnsont, hogy a skótok szavazhassanak újra a függetlenségről. A miniszterelnök azonban elutasította a kérést, mondván, „egy újabb függetlenségi népszavazás meghosszabbítaná azt a politikai stagnálást, amelyet Skócia az elmúlt 10 évben tapasztalt; a skót iskolák, kórházak és munkahelyek szenvednék meg az Egyesült Királyság szétválasztására irányuló kampányt”, és hozzátette, hogy Sturgeon és elődje, Alex Salmond azt ígérték, a 2014-es népszavazás „egy generáció idejére lezárja a skót függetlenség kérdését”.

A legújabb Brexit-fejlemény, Boris Johnson nagy port kavaró bejelentése, miszerint felrúgná azt a tavaly kötött nemzetközi szerződést Észak-Írország státuszáról, amit ő maga írt alá, szintén azt jelzi az Egyesült Királyság többi nemzete felé, hogy az angolok jelentős többségükre támaszkodva maguk akarnak dönteni mindenkinek a sorsáról. Erre utal a Brexit-megállapodást felborító belső piaci törvény is, amely számos olyan területet (például az élelmiszeripar, munkaügy és a környezetvédelem) szabályoz, amelyet eddig az EU-val összhangban kellett rendezni, most az angol többségű Westminsterbe kerülne a nemzeti parlamentek helyett. A devolúció frontális támadása – jellemezte az új törvényjavaslatot Sturgeon, és hozzátette, pártja a függetlenségre most már úgy tekint, mint az egyetlen módja annak, hogy meggátolják „a skót parlament hatásköreinek lerombolását”. A belső piaci törvényt, bár Johnson konzervatív pártján belül is vegyes fogadtatásban részesült, szeptember közepén elfogadta az alsóház.

Miközben a belső piaci törvény csökkentené a devolúciós kormányok hatalmát,

a koronavírus egyre több lehetőséget ad Sturgeonnek, hogy megmutathassa, mire képes.

A világjárványnak az Egyesült Királyságban volt a legtöbb halálos áldozata Európában (Oroszországot is ideértve), a cikk írásakor több mint 43 000 brit veszítette életét a vírus következtében. A brit kormány márciusban lassan reagált, halogatta a bezárásokat, így európai viszonylatban az egyik legdurvább első hullám náluk következett be. A politikai fejetlenség és a westminsteri politikusok képmutató és felelőtlen viselkedése, és vitathatóan hatékony intézkedései éles kontrasztban állnak Nicola Sturgeon együttérzőbb kommunikációjával és szigorúbb intézkedéseivel, melyek eredményeképp Skóciában népességarányosan jóval kevesebben betegedtek meg, mint Angliában. Bár a Skót Nemzeti Párt kormányáról már régen kiderült, hogy szerfelett kompetens, a koronavírus egy olyan ritka lehetőséget teremtett, amelyben a brit és a skót kormány könnyen és látványosan összehasonlítható egy azonos ügyben – és Westminster ebben az összehasonlításban nyilvánvalóan alulmarad.

A járvány rávilágít arra a nézeteltérésre is, amely az 1980-as évek eleje óta széthúzást okoz az Egyesült Királyság országaiban: a Thatcher kormány neoliberális intézkedései kezdettől fogva népszerűtlenek voltak Skóciában. Később az egyre centristább munkáspárti kormány és a Konzervatív-Liberális koalíciós kormány is hasonló irányvonalat követett, míg

az SNP jóléti intézkedésekért és a nagyobb szociális biztonságért harcol.

2010 óta a konzervatív brit kormány minden korábbinál szigorúbb megszorításokat vezetett be az egészségügyi kiadások terén. Így Skóciának is kevesebb pénz áll a rendelkezésére, azt azonban a skót kormány döntheti el, hogy ezeket a forrásokat hogyan osztja el. Egy 2019-es kutatás kimutatta, hogy a skót NHS (National Health Service) felülmúlta az angolt az 1000 főre eső orvosok, ápolók és kórházi ágyak számában, és ebből következően a kórházi várólisták is rövidebbek a határtól északra, ami a koronavírus miatt most kiemelkedően fontossá vált.

2020 nyarán a közvélemény-kutatások rendszeresen 53-55 százalékos támogatottságot mutattak a skót függetlenség mellett, és mostanra már egyes pollok szerint az 58 százalékot is eléri. A Brexit és a koronavírus is azt jelzik a skótok számára, hogy egyedül talán jobb lenne nekik, és a 2014-ben legmeggyőzőbb érv a maradás mellett, hogy úgy a biztosabb, mostanra ugyancsak elillant. A 2021-es skót választásokon az SNP győzelme szinte biztos, de hogy vajon tényleg újra bele akarnak-e vágni a fáradságos és megosztó népszavazási csatározásba, illetve hagy-e ennek teret a Westminster, az kétségtelenül a közeljövő zenéje. De a hangszereket már bőszen hangolják hozzá.

 

Történelmi előzmények

A skót függetlenség kérdése az 1290-es évek óta – tehát azóta, hogy I. Edward angol király (először) meghódította Skóciát – újra és újra felmerül. A hódítást kisebb megszakításokkal úgy 60 évnyi angol-skót háború követte, amelyből végül Skócia került ki győztesen és függetlenségét visszaszerezve.

A két ország történelme legközelebb 1603-ban fonódott össze újra, amikor I. Erzsébet angol királynő VI. Jakab skót királyt nevezte ki örökösének, és perszonálunió jött létre, ahol az uralkodó személye azonos volt, de a két állam parlamentje és közigazgatása megmaradt. Egy évszázaddal később, 1707-ben egyesült Skócia Angliával, amelyhez ekkor már Wales is hozzátartozott. Az egyesítéssel Anglia és Skócia elveszítették szuverenitásukat és egy új politikai formációban, az Egyesült Királyságban öltöttek testet, amelynek kétkamarás Westminster-i parlamentjébe Skócia és Wales is delegált tagokat. A több mint 300 éve fennálló unió azonban nem járt asszimilációval, az Egyesült Királyság lakói megőrizték nemzeti identitásukat, mivel az összeolvadás nem terjedt ki a két állam jogrendjére, a vallásra és az oktatásra sem.

A második világháború után merült fel újra komolyan Skócia részleges vagy teljes függetlensége. A Skót Nemzeti Párt (SNP) egy képviselője 1967-ben került be a parlamentbe, s e tény országos hírnevet szerzett a pártnak, és rövidesen elindította azt a folyamatot, mely végül a Kilbrandon-bizottság megalapításához vezetett 1969-ben. A bizottság megvizsgálta a decentralizáció és a föderalizmus különböző lehetséges modelljeit, illetve az Egyesült Királyság szuverén államokra bomlásának lehetőségét. 4 év kutatás után riportjában végül a decentralizáció egy formáját, a devolúciót – a Londonból gyakorolt hatáskörök „leadását” – javasolta Skócia és Wales számára.

A devlúció végül egy 1997-es népszavazáson valósulhatott meg. 1998-ban a Scotland Act létrehozta az egykamarás, 129 tagból álló – s bizonyos helyi kérdésekben törvényhozási, illetve adókivetési hatáskörrel rendelkező – skót parlamentet, amelyben felelős kormány működik.

 

 

Neked ajánljuk