Interjú

„A meggyilkoltak legalább ide visszatérnek”

Szilágyi Csaba, az OSA munkatársa, a Srebrenica Emlékközpont Levéltár tanácsadója

Külpol

Huszonhat éve zajlott le a II. világháború utáni Európa legsúlyosabb háborús bűntette, a több mint nyolcezer áldozatot követelő srebrenicai tömeggyilkosság. Az áldozatok azonosítása negyed század elteltével is tart, miközben egyre erősebb a népirtást tagadók hangja a szerb és a nemzetközi politikában.

Magyar Narancs: Július 9-én a budapesti Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum (OSA) segítségével megnyílt a népirtás emlékközpontjának levéltára a Srebrenica melletti Potočariban. A múlt hétvégén tartott megemlékezésen ön is ott volt.

Szilágyi Csaba: Valóban, a Srebrenica Emlékközpont Potočari település határában fekszik. Az út egyik oldalán terül el az azonosított áldozatok temetője, a másik oldalán pedig ez az új intézmény az egykor akkumulátorgyárként működő épületben, amely a boszniai háború idején az ENSZ-békefenntartók bázisa volt. Előbb kanadai egységek szolgáltak itt, később őket váltották a hollandok, akik a város elestekor, és a népirtás idején is itt állomásoztak. Srebrenica körülbelül hét kilométerre van innen. Az emlékközpont most tekintélyes, nagyjából huszonkétezer négyzetméteres területet foglal el.

MN: A hivatalos adatok szerint a vérengzésnek 8372 áldozata volt. Hány személyt sikerült eddig azonosítani és újratemetni közülük?

SZCS: Itt, a potočari temetőben már 6690 sír áll, de az azonosítási eljárások továbbra is folyamatban vannak. Ez nagyon lassú munka, több okból is. Sok hozzátartozótól kell adatot gyűjteni, az érintett helyi szerbek nem árulják el, hol vannak a tömegsírok – ezért a tuzlai központi hullaházban jelenleg is zajlik a srebrenicai áldozatok azonosítása. Minden évben sikerül néhány újabb áldozat földi maradványait hozzárendelni egy-egy névhez. Ez bonyolult, genetikai vizsgálatot igénylő eljárás, mert a maradványok nagyon rossz állapotban vannak. Sok áldozat maradványai több tömegsírban voltak: 1995 augusztusában ugyanis, amikor a hágai törvényszék már megkezdte a nyomozását, a szerbek markolóval kihantolták a nagy tömegsírokat, és több kisebbe szórták szét az áldozatokat, hogy ezzel is megnehezítsék az azonosítási eljárást, amiről tudták, hogy előbb-utóbb be fog következni. De az idén is 19 nemrég azonosított áldozatot temettek el a megemlékezés során.

 
Szilágyi Csaba, az OSA munkatársa, a Srebrenica Emlékközpont Levéltár tanácsadója
Fotó: Németh Dániel

MN: A koporsókat a Srebrenicától nagyjából százhatvan kilométerre lévő Visokóból hozzák ilyenkor.

SZCS: Onnan indul a konvoj, de a hagyomány az, hogy Szarajevón keresztül hozzák a koporsókat, tehát jókora utat tesznek meg velük az országban, hogy mindenki leróhassa a tiszteletét az áldozatok előtt.

MN: Van annak valami különleges oka, hogy az emlékhely végül is nem Srebrenicában kapott helyet, hanem Potočariban?

SZCS: A népirtás idején, tehát 1995 júliusában maga Srebrenica az ENSZ által védett területnek számított, vagyis minden fegyveres tevékenység tiltott volt itt a Biztonsági Tanács határozata szerint. A hollandok azért állomásoztak ezen a helyen, hogy a határozatnak érvényt szerezzenek. Épp a védettség miatt, amikor a Ratko Mladić vezette boszniai szerb hadsereg elkezdte bekeríteni a területet, már legalább 30 ezer bosnyák menekült volt itt. Srebrenica a háború előtt összesen 10 ezer lakosú volt. A holland ENSZ-katonák táborhelyén belül 5 ezren kerestek menedéket, azon kívül meg még annál is többen, összesen mintegy 30 ezren. Amikor július 11-én Mladić egységei lerohanták Srebrenicát, a városban szinte senkit nem találtak, mert mindenki Potočariba ment, azt remélve, hogy a hollandok majd megvédik őket.

MN: Ebben elég gyorsan csalatkozniuk kellett.

SZCS: Néhány órányi tárgyalás után a békefenntartók nemcsak a kerítésen kívüli menekültek védelmét adták fel, de a táboron belül tartózkodó 5 ezer embert is kiadták a szerbeknek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.