Interjú

„A meggyilkoltak legalább ide visszatérnek”

Szilágyi Csaba, az OSA munkatársa, a Srebrenica Emlékközpont Levéltár tanácsadója

Külpol

Huszonhat éve zajlott le a II. világháború utáni Európa legsúlyosabb háborús bűntette, a több mint nyolcezer áldozatot követelő srebrenicai tömeggyilkosság. Az áldozatok azonosítása negyed század elteltével is tart, miközben egyre erősebb a népirtást tagadók hangja a szerb és a nemzetközi politikában.

Magyar Narancs: Július 9-én a budapesti Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum (OSA) segítségével megnyílt a népirtás emlékközpontjának levéltára a Srebrenica melletti Potočariban. A múlt hétvégén tartott megemlékezésen ön is ott volt.

Szilágyi Csaba: Valóban, a Srebrenica Emlékközpont Potočari település határában fekszik. Az út egyik oldalán terül el az azonosított áldozatok temetője, a másik oldalán pedig ez az új intézmény az egykor akkumulátorgyárként működő épületben, amely a boszniai háború idején az ENSZ-békefenntartók bázisa volt. Előbb kanadai egységek szolgáltak itt, később őket váltották a hollandok, akik a város elestekor, és a népirtás idején is itt állomásoztak. Srebrenica körülbelül hét kilométerre van innen. Az emlékközpont most tekintélyes, nagyjából huszonkétezer négyzetméteres területet foglal el.

MN: A hivatalos adatok szerint a vérengzésnek 8372 áldozata volt. Hány személyt sikerült eddig azonosítani és újratemetni közülük?

SZCS: Itt, a potočari temetőben már 6690 sír áll, de az azonosítási eljárások továbbra is folyamatban vannak. Ez nagyon lassú munka, több okból is. Sok hozzátartozótól kell adatot gyűjteni, az érintett helyi szerbek nem árulják el, hol vannak a tömegsírok – ezért a tuzlai központi hullaházban jelenleg is zajlik a srebrenicai áldozatok azonosítása. Minden évben sikerül néhány újabb áldozat földi maradványait hozzárendelni egy-egy névhez. Ez bonyolult, genetikai vizsgálatot igénylő eljárás, mert a maradványok nagyon rossz állapotban vannak. Sok áldozat maradványai több tömegsírban voltak: 1995 augusztusában ugyanis, amikor a hágai törvényszék már megkezdte a nyomozását, a szerbek markolóval kihantolták a nagy tömegsírokat, és több kisebbe szórták szét az áldozatokat, hogy ezzel is megnehezítsék az azonosítási eljárást, amiről tudták, hogy előbb-utóbb be fog következni. De az idén is 19 nemrég azonosított áldozatot temettek el a megemlékezés során.

 
Szilágyi Csaba, az OSA munkatársa, a Srebrenica Emlékközpont Levéltár tanácsadója
Fotó: Németh Dániel

MN: A koporsókat a Srebrenicától nagyjából százhatvan kilométerre lévő Visokóból hozzák ilyenkor.

SZCS: Onnan indul a konvoj, de a hagyomány az, hogy Szarajevón keresztül hozzák a koporsókat, tehát jókora utat tesznek meg velük az országban, hogy mindenki leróhassa a tiszteletét az áldozatok előtt.

MN: Van annak valami különleges oka, hogy az emlékhely végül is nem Srebrenicában kapott helyet, hanem Potočariban?

SZCS: A népirtás idején, tehát 1995 júliusában maga Srebrenica az ENSZ által védett területnek számított, vagyis minden fegyveres tevékenység tiltott volt itt a Biztonsági Tanács határozata szerint. A hollandok azért állomásoztak ezen a helyen, hogy a határozatnak érvényt szerezzenek. Épp a védettség miatt, amikor a Ratko Mladić vezette boszniai szerb hadsereg elkezdte bekeríteni a területet, már legalább 30 ezer bosnyák menekült volt itt. Srebrenica a háború előtt összesen 10 ezer lakosú volt. A holland ENSZ-katonák táborhelyén belül 5 ezren kerestek menedéket, azon kívül meg még annál is többen, összesen mintegy 30 ezren. Amikor július 11-én Mladić egységei lerohanták Srebrenicát, a városban szinte senkit nem találtak, mert mindenki Potočariba ment, azt remélve, hogy a hollandok majd megvédik őket.

MN: Ebben elég gyorsan csalatkozniuk kellett.

SZCS: Néhány órányi tárgyalás után a békefenntartók nemcsak a kerítésen kívüli menekültek védelmét adták fel, de a táboron belül tartózkodó 5 ezer embert is kiadták a szerbeknek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.