A tétlenség ára

Manapság a bíróságokon húzódik a klímaváltozás elleni harc egyik fő frontvonala. Világszerte számos példát látni arra, hogy állampolgárok perelnek szennyező nagyvállalatokat vagy tétlen kormányokat. Magyarországon egyhamar nem számíthatunk hasonlóra.

Klímapereskedésként (angolul: climate litigation) hivatkozik a szakirodalom arra a gyakorlatra, amikor a szennyező nagyvállalatok és a klímacélokat figyelmen kívül hagyó nemzetállami kormányok bíróságokon kénytelenek felelni a felelőtlen viselkedésük okozta károkért. A New York-i Columbia University keretein belül működő Sabin Center évek óta listázza az ilyen bírósági ügyeket, és világszerte több mint ezret tart számon – tucatjával találunk hasonló eseteket az Európai Unióban is.

Az egyik legfontosabb ilyen perre Hollandiá­ban került sor: az Urgenda klímavédő civil szervezet (kilencszáz állampolgárt képviselve) támadta meg bíróságon a holland államot. Az ügyben hozott 2015-ös elsőfokú döntés sokak szerint precedensértékű: az eljáró bíró ugyanis kimondta, hogy a holland állam nem tesz eleget annak érdekében, hogy csökkentse területén a szennyezést, ezért 2020-ig (az 1990-es szinthez viszonyítva) 25 százalékkal csökkentenie kell a károsanyag-kibocsátást. A holland állam fellebbezett, de 2018-ban újból veszített, majd tavaly decemberben az ország legfelsőbb bírósága előtt is.

David Estrin, Kanada vezető környezetjogi szakembere egy interjúban a klímaperek jogalapját az ENSZ 1992-es éghajlatváltozási keretegyezményére vezette vissza. Az aláíró államok ekkor elismerték, hogy az üvegházhatású gázok komoly veszélyt jelentenek a Föld ökoszisztémájára, és célként tűzték ki e gázok légköri koncentrációjának stabilizálását. A keret­egyezmény ugyanakkor nem írta elő, hogyan kellene a célt elérni. A következő években rendszeresen találkoztak a részt vevő államok képviselői az úgynevezett Felek Konferenciáján (COP), hogy a konkrétumokról egyeztessenek. „Bár rengeteg volt a beszéd (…), közben a károsanyag-kibocsátás egyre csak nőtt. Az állampolgárok pedig egyre frusztráltabbak lettek” – mondta Estrin, aki szerint a pereskedési kedvet sokakban fölkeltette az is, hogy az elmúlt években a tudomány számos megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot szolgáltatott a klímaváltozás súlyos következményeire.

 

Életekről van szó

A kanadai jogász megemlítette azt is, hogy a pereket övező számos kezdeti aggály idővel alaptalannak bizonyult. A bírókat például sokan konzervatívabbnak tartották annál, hogy beleálljanak ilyen nagy hullámokat verő ügyekbe. Az Urgenda kapcsán felmerült az is, hogy a kormányzat klímapolitikai teljesítménye (vagy annak hiánya) valójában politikai vagy éppen szakpolitikai kérdés, s ilyenekbe a bíróságoknak nem szabad belefolyni. A bíróságok megítélése szerint viszont emberek életéről és egészségéről van szó, ezért igenis kompetensek az ilyen ügyekben. Estrin úgy véli, minden kormánynak lehetősége van arra, hogy olyan törvényeket kezdeményezzen, amelyek korlátozzák az adott ország területén a káros anyagok kibocsátását – és ezért az ilyen lépések hiányát számon is lehet kérni rajtuk.

A klímapereskedést ellenzők egyik fontos érve a hivatalos magyar környezetvédelmi diskurzusból is ismerős lehet: úgy vélik, Hollandia kis ország, a világ károsanyag-kibocsátásának mindössze 0,5 százalékáért felel, vagyis nem oszt, nem szoroz globálisan a holland kormány szabályozása. Ezt az érvet nem fogadta el a bíróság. Roger Cox, az Urgenda ügyvédje egy tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy 2007-ben az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is hasonlóan látta a helyzetet, amikor az amerikai környezetvédelmi hivatal, az EPA ki akart bújni a szén-dioxid-kibocsátás korlátozása alól. A bírói válasz ekkor ez volt: „Az amerikai kibocsátás korlátozása csökkentené a globális kibocsátásnövekedés mértékét, függetlenül attól, mi történik máshol.”

Ráadásul nem csak nyugati országokban van példa hasonlóra: Pakisztánban például sikeres volt az a per, amelyben egy helyi farmer a nemzeti klímaváltozási politika hiányossá­gait kérte számon a kormányán. A bíróság úgy döntött, hogy a minisztériumnak saját klímafelelőst kell kijelölnie, valamint kötelezte a kormányt, hogy klímaváltozással foglalkozó tanácsot hozzon létre. E tanács aztán vizsgálata során arra jutott, hogy 2015 és 2017 között a kiemelten fontos ügyek kétharmadában történt is előrelépés.

Jelenleg a Greenpeace 450 klímatudatos „nagymamát” képvisel Svájcban, akik azt követelik, kormányuk tartsa be a párizsi egyezményben foglaltakat, Ausztriában pedig szintén civilek százait fogja össze, akik azt akarják, a kormány végre hozzon komolyabb klímavédelmi intézkedéseket. Az Európai Unió Bírósága (EUB) tavaly viszont elutasította azon családok kérelmét, akik az Európai Uniót perelték volna egy hatékonyabb klímapolitika reményében.

 

Céges vádlottak

Míg a kormányok ellen indított perek egy fenntarthatóbb gazdaságpolitika kikényszerítésére irányulnak, a nagyvállalatok beperlésénél kártérítés kiharcolása a cél a leginkább érintett csoportok számára, illetve a cégek elrettentése a további szennyezéstől. E perek sokszor abból indulnak ki, hogy a nagy olajcégek legkésőbb a hatvanas évek óta tisztában vannak a fosszilis üzemanyagok okozta veszélyekkel, mégsem próbálták mérsékelni a károkat.

Fontos mérföldkő volt bő egy évtizeddel ezelőtt a Kivalina vs. ExxonMobil Corp. ügy, amelyben alaszkai őslakosok pereltek 24 nagy olajcéget, mivel a falujukat lakhatatlanná tették a klímaváltozás generálta áradások. Az eljáró bíró ekkor arra jutott, hogy a vállalatokat nem lehet felelősségre vonni, hiszen a kormányzat elfogadott olyan törvényeket, amelyek csökkentenék a szennyezőanyag-kibocsátást. A The Correspondent megemlíti, hogy akkoriban egy jogtudományi folyóirat már azt pedzegette: ezzel véget is ért a klímaperek rövid története. Ám egy váratlan fejlemény borított mindent: az alperesek egyike, az AES óriáscég azt kérte a biztosítójától, hogy térítse meg számára a perköltségeket – ám a Steadfast biztosítótársaság nem volt erre hajlandó, mondván, a per olyan kérdéseket érintett, amelyek az energiavállalat tevékenységének „természetes és valószínű következményei”. Ezzel az érvvel egyetértett a bíróság is, ami klímaaktivisták szerint egyértelműen azt jelezte: van remény. A 2017-es úgynevezett Carbon Boome­rang jelentés már úgy látta, nemcsak a fosszilis energiahordozókat kitermelő cégeket lehetne perelni, hanem a szénerőműveket finanszírozó bankokat és a fosszilis energiába fektető magánnyugdíjpénztárakat is. Mi több, egy ideje több olajcég már az éves pénzügyi jelentéseiben is megemlíti, hogy a különféle klímaperek komolyan befolyásolhatják jövőbeli nyereségességüket.

Az Egyesült Államokban több város vezetése is próbálkozott – eddig sikertelenül – annak kikényszerítésével, hogy az olajvállalatok járuljanak hozzá a klímaváltozás miatt felmerülő költségeikhez. Az idén születhet döntés az ígéretesnek tartott Saúl vs. RWE ügyben is: ebben egy perui férfi perelte be (a bonni Stiftung Zukunftsfähigkeit segítségével) az RWE német áramszolgáltatót, mivel lakhelye, a 3 ezer méteres magasságban fekvő, 120 ezer lakosú Huaraz városa az olvadó hegyi gleccserek miatt bármikor lakhatatlanná válhat – a felperes azt kéri, az RWE fizesse meg a városnak az óvintézkedésekre szánt költségei 0,47 százalékát – ekkora ugyanis a (perui érdekeltségekkel amúgy nem rendelkező) vállalat becsült hozzájárulása a globális szennyezőanyag-kibocsátáshoz. Míg elsőfokon a bíró úgy látta, nincs ok-okozati kapcsolat az RWE tevékenysége és a Huarazra leselkedő veszély között, a fellebbviteli bíróság úgy döntött, folytatódhat a per. Bár a cégnek elenyésző összeget, 17 ezer eurót kellene fizetnie, elzárkózik attól, hogy peren kívüli egyezséggel intézze el az ügyet – hiszen a cég szempontjából ez veszélyes precedenst teremtene.

 

Irány Európa

Bár a legtöbb környező országgal ellentétben nálunk nincs nyoma klímapernek, igény Magyarországon is lenne arra, hogy bírósági úton vonják felelősségre a szennyező cégeket vagy a tétlen kormányt. Ebben fontos szerepet játszhatnának az olyan, erősödőben lévő klímamozgalmak, mint az Extinction Rebellion vagy a Fridays for Future, amelyek tüntetéseikkel eddig elsősorban a válsághelyzet tudatosítására törekedtek, de eszköztárukba idővel más lépéseket is felvehetnek.

A magyar jogi környezetben azonban van pár komoly buktató – véli Antal Attila, az ELTE jogi karának adjunktusa, aki évekig dolgozott jogi szakértőként az Energiaklubnak. Mint a Narancsnak elmondta, a magyarországi civil szervezetek gyakorlatában fontos szerepet játszik az 1998-as Aarhusi Egyezmény érvényesítése: „Ez egy olyan keretrendszer, amely mind a mai napig azt a célt szolgálja, hogy a társadalom hozzáférhessen azokhoz az alapvető adatokhoz, amelyek egy beruházás elindítása előtt, vagy úgy általában a természetes környezet védelme miatt fontosak lehetnek. A klímapereskedés ezt próbálja egy globálisabb keretben, vagy akár egy klímavészhelyzet keretében alkalmazni.” Magyarországon egyrészt az jelenti a nehézséget, ami már a korábbi kormányok idején is gyakorlat volt, azaz hogy a mindenkori országvezetés szerint bizonyos kérdések nem tartoznak a nyilvánosságra. Másrészt a 2010-es antidemokratikus fordulat lerombolta a környezetvédelemért felelős intézményrendszert, komolyan gyengítette a bíróságok függetlenségét, és a gazdasági érdekek érvényesítése alá sorolta a környezetvédelmet. Bár az elmúlt években környezetvédő civil szervezetek számos, a köz érdeklődésére számot tartó dokumentumot pereltek ki a hatóságoktól – egyebek közt a paksi bővítés kapcsán ­
is –, Antal Attila szerint érezhető az amiatti szkepszis, hogy „ez a típusú hatalmi struktúra alkalmas-e arra, hogy bepereljük”.

Hosszabb távon az lehet a megoldás, ha európai szintre terelik az ilyenfajta ügyeket; ebben az egyik kulcsszereplő az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) lehetne, hiszen a környezetpusztító tevékenységek miatt „az emberi lét és az emberi jogok alapvető feltételeit éri támadás” – véli Antal. Szerinte a sikeres fellépés érdekében egyszerre több európai országban kellene megindítani az eljárásokat, amelyeket aztán összegyűjtve, egy eljárás keretében fogadhatna be és kezelhetne az EJEB. Hasonlóan látja a helyzetet John Knox, az ENSZ korábbi emberi jogokért és klímáért felelős különmegbízottja is, aki néhány éve arról beszélt, hogy az emberi jogi egyezmények már most is arra kötelezik az államokat és a cégeket, hogy garantálják az egészséges és biztonságos környezetet. Sőt, az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság (Inter-American Court of Human Rights) az egészséges környezetet immár különálló emberi jogként definiálja.

Antal Attila arról is beszélt lapunknak, amennyiben komolyan vesszük azt, hogy válsághelyzet van, és ennek felelősei részben a legszennyezőbb államok, akkor akár a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága is felmerülhet. „Itt nyilvánvalóan olyan precedensek indulhatnának el, amire még nem volt példa a világtörténelemben.” Bíróság vizsgálhatná például, mit jelent az, hogy bizonyos vállalatcsoportok a bolygó különböző pontjain hasonló szabályozási réseket és sérüléseket használnak ki, hogy olajcégek minden kockázat ellenére folytatják a nyersanyagok kitermelését, vagy üdítőgyártók nem hajlandók lemondani a műanyag csomagolásról. Ezek olyan esetek, ahol mostani felfogásunk szerint közvetlen emberi jogsérelem nem történik, ám e tevékenységek mégis az emberi életet lehetetlenítik el.