A kurd vezér bolyongásai
A múlt év november 12-én Rómába érkezett gerillavezér ugyan szívesen pózolt az üldözött szabadságharcos képében, de ez a kép így, ebben a formában távolról sem volt igaz. A török hatóságok által nem kevesebb, mint harmincezerszeres gyilkossággal vádolt terrorista egyike századunk cégéres tömeggyilkosainak, aki valószínûleg százszor is rászolgált arra a halálos ítéletre, amelynek lehetõsége hivatalosan megakadályozta, hogy Massimo d´Alema kabinetje kiadja õt Törökországnak. Természetesen az igazi diskurzus nem errõl szólt. Aki csak egy kicsit ismerõs a török jogrendszerrel, és olvasóink között nyilván se szeri, se száma az ilyen túltájékozott egyéneknek, tudja, hogy a török bíróságok több mint egy évtizede elvbõl nem szabnak ki halálos ítéletet, s ha ez mégis bekövetkeznék, azt csakis parlamenti jóváhagyással lehetne végrehajtatni - feltéve, hogy az elítélt nem kap kegyelmet, s akad hóhér is. A megfelelõ elfoglaltság hiányában ugyanis a török államkassza sok éve nem fizet ilyen szakiparost. Törökország egyébként arra is hajlandónak mutatkozott, hogy Apo kiadatásáért cserébe sürgõsséggel eltörli az adott paragrafust.
Apo útja
Apo 1974-ben került be a törökországi kurd politikába, s 1978-ban alapította meg eredetileg radikális marxista szervezetét, a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK). A PKK 1984-tõl folytatott rendszeres fegyveres harcot a délkelet-anatóliai, kurdok lakta török tartományok függetlenségéért, bár 1994 óta már autonómiával, illetve föderális státussal is beérnék. Ennek sikere érdekében a kilencvenes évek közepe óta a párt a marxizmus-leninizmust is törölte ideológiájából. Ennek ellenére, miközben a nyolcvanas évek óta Szíriában és 1987 óta a szír ellenõrzés alatt álló Bekaa-völgyben élt, Apo a kilencvenes évek elején meghirdette a palesztin mintát követõ kurd intifádát. Ez a gyakorlatban nemcsak a török katonaság elleni harcot jelentette, hanem harcot mindenki ellen, aki a PKK-val szemben állt. A PKK nyíltan vállalt célpontjaivá váltak mindazok, akik valamilyen kapcsolatban álltak a török állammal. A legnagyobb ilyen célcsoportot azok a kurd "faluõrök" jelentették, akiket a török hatóságok azzal bíztak meg, hogy fegyveresen védjék a kurd falvakat a PKK gerillái ellen. Ellenfelekké váltak továbbá a tanítók, újságírók és kurd politikusok is. Leginkább pedig azok a kurd falvak és klánok, amelyek vonakodtak elismerni a PKK párhuzamos államigazgatását, s nem fizették meg a rájuk kirótt, borsos sarcokat. Ha kellett, a PKK a gyerekeket sem kímélte. A háború legmocskosabb része azonban mégis az volt, amikor a PKK-tól elszenvedett vereségeket a török hadsereg rendszeresen a civil lakosságon torolta meg. Még pontosabban: mind a két fél az "aki nincs velem, az ellenem" filozófiája szerint mûködött, miközben a PKK alkalmi rajtaütéseire a hadsereg az ellenség lehetséges hátországának szisztematikus felperzselésével válaszolt.
A török álláspont
Egyik tizenkilenc, a másik eb, valahogy így írhatnánk le a török hivatalosság és a kurdok kapcsolatait az elmúlt másfél évtizedben. Miközben a kelet-, délkelet-anatóliai kurdok szisztematikusan igyekeztek kiszorítani a török kormányzatot a maguk területérõl, gyakran azon az áron is, hogy a legelemibb közszolgálatoktól, úttól, iskolától, tanítóktól és orvosoktól fosztották meg magukat, s a törökországi viszonyokhoz mérve is leírhatatlan civilizációs és higiéniai viszonyok között éltek, a török kormány egyszerûen tagadta, hogy a területén bármiféle kurd nevû kisebbség létezne. 1991-ben az akkor még miniszterelnök Süleyman Demirel részérõl már az is engedménynek számított, hogy Ankara hivatalosan elismerte a "kurd entitás" létezését az országban, engedélyezte a kurd nyelv utcai használatát, illetve kurd nyelvû audiokazetták forgalmazását. A kurdok, akiknek neve a középperzsában még egyszerûen "nomádot" jelentett, hivatalosan törökök lettek, akik arab és perzsa szavakkal kevert "oszmán-törökül" beszéltek s Közép-Ázsiából származtak. Vagy ha nem, akkor a magyar Kürt-Gyarmat törzsbõl: az 1981 után sebtében felállított s jó esetben egy-egy gyenge magyar gimnázium szintjét elérõ kelet-anatóliai egyetemek nyelvészeti és "forradalomtörténeti" tanszékei (amolyan kemálista foxi-maxik) tucatszám gyártották az ezekhez hasonló bölcsességeket. A kurdoknak azonban valószínûleg ennél is jobban fájt, hogy Ankara 1987-tõl egyszerûen rendkívüli állapotot vezetett be a tíz délkeleti tartományban. A tartományok élére helyezett fõkormányzó alkirályi hatalommal igazgatta ezeket a területeket.
A török hivatalosság merevségét jól mutatta az is, hogy a kilencvenes évek közepén a török parlamentbe került legális kurd párt, a közel-keleti karizmatikus nõpolitikusok egyikének számító Leyl‰ Zana vezette HADEP tagjait kizárták a parlamentbõl, és börtönbüntetésre ítélték õket, amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy megválasztásuk után "a török és a kurd nép" képviselõiként tegyenek esküt.
A migráció
A kurdok lakta tartományok eredendõ túlnépesedése (családonként átlagos az öt gyerek, de nem ritka a hét-nyolc testvér sem), a másfél évtizedes polgárháború ugyanakkor nem ott ütött vissza, ahol gondolnánk. Ha nehezen is, de a török hadsereg voltaképpen leverte a PKK-t. Vagy legalábbis a föld alá nyomta. Az igazi gond a fegyveres viszály elõl menekülõ kurdok migrációjával van. A kilencvenes évek folyamán megduplázódott s egymillió fölé emelkedett Adana és Diyarbakir városok lélekszáma, de milliószámra kerültek kurdok Isztambulba és Ankarába is. A török nagyvárosok hagyományosan gyenge infrastruktúrájának más sem kellett, mint egy ilyen tömeg bevándorlása. Az új lakók számára a legnagyobb nehézséget azonban maga a városi élet és a török városi lakosság alig leplezett ellenszenve jelentette. Az õket fogadó süvítõ gyûlöletnek azonban csak az egyik oka volt, hogy a délkeleti polgárháború alaposan feltüzelte ellenük a török kedélyeket. (Jószerivel alig van török család, amelynek valamelyik tagja ne járta volna meg ezt a poklot.) Legalább ennyire hozzájárult a gyûlölködés kialakulásához az is, hogy a kurd falusiak és nomádok sem tudtak adaptálódni a török nagyvárosok nyugatias életéhez. Szakmátlanul, hiányos töröknyelv-tudással, gyakran funkcionális analfabétaként, egy - a nyugat-anatóliai szemmel nézve - évszázadok óta meghaladott társadalmi és civilizációs rend képviselõiként tûntek fel ezekben a városokban. Késõbb a török nyomorultak számára a földi paradicsom ígéretét jelentõ Nyugat-Európát szemelték ki bevándorlási célterületnek. Az viszont egyre kevésbé mutatott hajlandóságot arra, hogy befogadja õket. Ebben a gazdasági sovinizmus mellett egyéb okok is közrejátszottak. A kulturális szakadék miatt egyszerûen semmi lehetõség sincs arra, hogy ez a tömeg beilleszkedjék a nyugat-európai viszonyok közé. Ugyanakkor a bevándorlás fõ célterületének számító Németország néhány alkalommal már megtapasztalta, hogy a kurdok, különösen a PKK aktivistái korántsem haboznak, ha a szövetségi köztársaságban kell fellépni a törökök ellen.
A végjáték
Apo sorsában tehát nagy szerepet játszott Nyugat-Európa félelme attól, hogy a kurd kérdés az unió területén találjon megoldást. Az út, ami idáig vezetett, sokkalta inkább dicséri a török diplomácia ügyességét. Az 1995-ben megjelent, Dogu Ergil professzor vezette jelentés szerint a délkelet-anatóliai kurd lakosság relatív többsége (42 százalék) eleve nem kívánt kiszakadni a török államból, hanem azon belül keresett (lehetõleg föderatív) megoldást, s a Tansu ‚iller vezette DYP szintén sikerrel állította maga mellé a befolyásos kurd klánok egy részét. Még ügyesebben politizált Törökország Irakban, ahol 1991-ben, miután az amerikaiak gyakorlatilag leválasztották az ország északi részét Szaddám Huszein államáról, kibontakozóban voltak egy kurd állam alapjai. A két õsi ellenség, a Jalal Talabaní vezette Kurdisztáni Hazafias Unió és a Maszúd Barzání vezette Kurdisztáni Demokrata Párt 1993 után kiélezõdött belsõ harcait kitûnõen használta ki Törökország, amely szívélyes kapcsolatokat épített ki Barzaní mozgalmával. A PKK viszont meglehetõsen agresszívan és ügyetlenül lépett be az észak-iraki konfliktusba, és egyre inkább tehertétellé vált nemcsak a török, de a kurd politikusok számára is.
*
Azt, hogy Öcalan megúszta a kiadatást, bár morog érte, elsõsorban Törökország tekintheti elõnynek, elvégre éppen a polgárháború lecsendesítése lenne az alapvetõ célja. Apo valamelyik törökországi fegyházban éppen elegendõ biztonsági kockázatot jelentene a számára. Így viszont a hontalanul keringõ gerillavezér lassanként elveszíti a támogatottságát.
Az ügynek persze vannak tanulságai is. A legfontosabb az, hogy Törökország és a kurdok helyzetét mihamarabb rendezni kell, s ebben a kérdésben már mit sem ér az emberi jogokról szóló általános locsifecsi. Konkrét, anyagi segítséget is igénylõ helyzetekre kell konkrét megoldásokat találni.
Dobrovits Mihály
