A pápa Berlinben: "Fáj neki"

szerző
Sausic Berlin
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

- így látta a berlini kardinális egy vatikáni ebéden a pápát, miután a szentatya meghallotta, mi várja Berlinben.

Ha Georg Sterzinsky mindent elmesélt, a katolikus egyházfő megtudhatta, hogy meghívták egy melegek és leszbikusok rendezte ünnepségre, amelyen lehetőség nyílna ötszáz azonos nemű pár összeesketésére, hogy két női "ellenpápa" is fenyeget, az egyik az ismert volt prostituált, Domenica Niehoff, aki "I. Domenica" néven az egyik leghíresebb német transzvesztitát, Charlotte von Mahlsdorfot akarja "szentté avatni", és az azonos neműek közötti szexualitást a terhesség elkerülésének "egyházilag jóváhagyott módszereként" dicsérni, a másik egy leszbikus fekete amerikai, akit "II. Joy Anna"-ként választanak ellenpápává, s hogy ateisták, humanisták, feministák, homoszexuálisok és zöldek egyébként is minden alkalmat kihasználnak a katolikus egyház lejáratására.

A berlini kardinálist "a francia forradalom legrosszabb időszakára és az orosz kommunista forradalom legsötétebb napjaira" emlékeztették az ellenrendezvények.

"Jézus más volt"

- írta viszont a pápalátogatás kapcsán az egyházkritikus teológus, Eugen Drewermann a Der Spiegelben. "Ha egy asztalhoz ült bűnösökkel, koldusokkal és szajhákkal, az a kitaszítottaknak szólt." Miért nem ment el az észak-rajna-vesztfáliai Paderbornban miséző János Pál, kérdez tovább Drewermann, legalább a közelben fekvő egykori koncentrációs táborba, ahol orosz hadifoglyok tízezrei pusztultak el, vagy az ugyancsak közeli toloncbörtönbe, ahol kiutasított politikai menedékkérőket őriznek emberhez méltatlan körülmények között? "Lehetetlen, hogy Jeruzsálembe érkezésekor Jézus elsőként Kajafással és Pilátussal találkozott volna" - jegyzi meg a teológus a pápa programjára utalva.

Kézenfekvő, hogy egy felekezetileg erősen megosztott és súlyos politikai múlttal rendelkező országban a katolikus egyház vezetője mindenekelőtt két kérdés előtt áll: hogyan viszonyul az ökuméniához és a diktatúra idején tanúsított egyházi magatartáshoz. II. János Pál nem híve a radikális lépéseknek - ennyit tudni lehetett róla. S ezért volt valószínűtlen, hogy - az evangélikus vezetőkkel folytatott megbeszéléseken, az ökumenikus istentiszteleten és szép szavakon túl - elszánja magát a gesztusra, amin egy hivatalos felekezetközi bizottság már évek óta tököl, s amit mind protestánsok, mind katolikusok követelnek: halálának 450. évfordulóján oldaná fel végre

szerencsétlen Luther Mártont

az egyházi átok alól.

A kommunizmus elleni harcban nincs mit a lengyel pápa szemére vetni - joggal haladt át a Brandenburgi Kapu alatt. S bizonyosan jelentett valamit a nemzetiszocializmus idején a rasszizmus ellen szót emelő, mártírhalált szenvedett katolikus lelkészek, Bernhard Lichtenberg és Karl Leisner boldoggá avatása is a berlini Olimpiai Stadionban. De miért húzódik ugyanez 1956 óta a münsteri kardinális, Clemens August von Galennel esetében? Talán csak nem azért, mert e két lelkész reprezentálja a Harmadik Birodalomban lelkiismeretére hallgató s ezért üldözött alsópapság nagyobbik részét, de a kardinális példája annál fájóbban mutatja a püspöki kar egészének 1943-ig tartó szégyenletes hallgatását? És nemcsak a zsidókról, mert - mondhatnánk, ha nagyon akarnánk - más felekezethez tartozókról, hanem éppúgy katolikusokról: a cigányokról, a testi és szellemi fogyatékosokról.

De nem is az, hogy

kéjesen csámcsogni

az apostoli nuncius Hitlert üdvözlő szavain 1933 októberében Münchenben ("Sokáig nem értettem Önt, de sokat fáradoztam ennek érdekében, és ma már értem."), hanem, hogy szembenézni a múlttal - ezt követelik sokan az egyházon kívül és belül. Például bocsánatot kérni az üldözöttektől. Például tisztázni, hogy is volt azzal a sok háborús bűnössel, akit egyházi közreműködés segített Dél-Amerikába? Például csinálni valamit az 1933-as konkordátummal állam és egyház között: a katolikus egyháznak egy nácikkal kötött egyezmény biztosított kiváltságokat Németországban. No hát ebből se lett semmi Berlinben.

A többi kifogás a pápával és egyházával szemben kevésbé tartozik csak Németországra; annyiban azonban igen, hogy ott eléggé élesen képviselik azokat: az elmúlt évtized a Vatikánnal szembeni elégedetlenség növekedésének jegyében telt. Tavaly ősszel másfél millió német katolikus csatlakozott egy alulról szervezett egyházi "népszavazáshoz", amely a papok házasodási tilalmának feloldását és nők pappá szentelését, általában pedig az egyház demokratizálódását követelte. S aztán ott van még a katolicizmus nemi nyomorának további pontja,

dugás és szülés

szigorú összekapcsolása: az összefüggés felismerésének primitív törzsek joggal örülhettek, de idővel elhalványul minden felfedezés izgalma. Még az igazán nem élvetegségéről ismert Kohl kancellár is odanyilatkozott, hogy a Vatikán átgondolhatná a fogamzásgátlással kapcsolatos álláspontját.

A kritika ereje és súlya egészében véve bátor vállalkozássá avatta II. János Pál németországi látogatását. Mert itt nem megtiszteltetéstől félájult analfabéta tömegek, hanem többé-kevésbé felvilágosult, a korral racionálisan és felelősséggel szembenézni igyekvő emberek fogadták. Olyan beállítottság tehát, amelyre a katolikus egyház és feje, túlnépesedés ide, AIDS oda, nem mindig hajlandó. Jobban meggondolva, a pápa csodára volt képes Németországban: még mindig százezrek gyűltek össze meghallgatni valakit, aki megtiltotta nekik, hogy jó legyen az ágyban, vagy ahol épp´ adja magát, csak úgy, önmagáért.

Sausic Berlin

szerző
Sausic Berlin
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...