Míg az NSZK-ban a közgondolkodás és a politika a hatvanas évek vége felé már őszintén, az önfelmentés szándéka nélkül tudott szembenézni Németország világháborús szerepével, az NDK soha nem tágított a szovjet ihletésű propagandától. E szerint a bűnösök a nácizmusban csak a nyugatnémetek voltak, az NDK a győztesekhez tartozott. Ám az újraegyesítés után a feladat nemcsak a "nyugati" és a "keleti" emlékezet összefésülése lett, hanem egy másik diktatúra közelmúltjának megmutatása, kutatása, értelmezése is.
A helyzet ekkor jobb volt, mint a II. világháború végén: az NDK polgárai saját magukat szabadították fel, ők maguk követelték az akták megnyitását, még akkor is, ha az NSZK-ban sokan tartottak ettől a lépéstől. Ám a múlttal való birkózás a nyugatiak szeme láttára zajlott, és az egykori NDK lakói egy idő után személyes sértésnek, életútjuk megkérdőjelezésének vették a keletnémet viszonyok kritikáját. Még azok közül is, akik fennállása idején bírálták a rendszert, sokan ma azt állítják: annyira rossz mégsem volt az NDK-ban. Mások amiatt aggódtak, hogy az újabb diktatúra emléke elhomályosíthatja, de legalábbis relativizálhatja a náci bűnöket.
Kézzel a falakon
Az emlékezés folyamata nem zárult le. Éppen az "osztalgiával", a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra feledésével igyekszik dacolni országszerte több mint 350 emlékhely, múzeum vagy dokumentációs központ. (Vannak átfedések is: a bautzeni börtönt egyaránt használták a nácik, a szovjetek, majd a Stasi.) Az egyszerű emléktábláktól kezdve a német kettéosztottságot dokumentáló emlékhelyeken át az ellenállást bemutató múzeumokig terjed a lista. Az emlékhelyek kivétel nélkül magánkezdeményezésre jöttek létre, az állam csak később szállt be a finanszírozásba. Még mindig sok múzeum van magánkézben, így a legnagyobb falmúzeum, a Bernauer Stra§e-i is.
A majd negyvenéves Stasi-elnyomás egyik szimbóluma a lipcsei Runde Ecke (Kerek Sarok) is. A 89-es békés forradalom már lezajlott, a Fal is nyitva állt, amikor a lipcseiek hírül vették, hogy a Stasi-központban iratokat semmisítenek meg. December 4-én óriási tömeg követelte az épület előtt az akták biztonságba helyezését. A tüntetők bizottságot alakítottak, amely a Stasi-dolgozók vezetésével körbemehetett az épületben, majd hetekig tárgyalt a dolgozókkal. Mindent lepecsételtek, véget vetve az iratmegsemmisítésnek. Az épületben talált tárgyakból, de főleg az aktákból júniusban ideiglenes kiállítás nyílt, amelyre naponta két-háromezer látogató érkezett. A nagy érdeklődés miatt elhatározták, hogy állandó kiállítást nyitnak; helyszínnek szinte kínálta magát a Runde Ecke épülete. A bizottságnak persze fogalma sem volt kiállításszervezésről meg múzeumpedagógiáról, így csak később tudták meg, hogy például az irathamisításra használt pecséteket az épület elfoglalásának december 4-i dátumára átállítani a történelem megerőszakolásának számít. A tárlat (melynek címe: Hatalom és banalitás) ma is népszerű, bár ahogy egy látogató megjegyezte, igazi "vitrinkiállítás", ahol órákat kell eltölteni a feliratok bogarászásával, és még így sem biztos, hogy az ember megérti az összefüggéseket. A falakon az 1990-ben kézzel, barna hullámpapírra festett táblázatok lógnak a postai ellenőrzésről vagy a Stasi felépítéséről. Magáért beszél az iratmegsemmisítő gép, a Runde Ecke utolsó vezetőjének, Manfred Hummitzschnak az egyenruhája, a fényképezőgép elrejtésére szolgáló felcsatolható álsörhas, a gipszorr és vízfestékkészlet, a szagkonzervek. A múzeum mindent eredeti állapotában próbál megőrizni: az épület előtt található beton lámpaoszlopok, az ablakok előtti függönyök és rácsok, a folyosókat borító linóleum a maga jellegzetes szagával mind '89 előttről való. Egy hamisítással foglalkozó dolgozó szűkös, ablaktalan szobáját is megtartották, és berendeztek egy cellát a beethovenstra§ei Stasi-börtön eredeti ágyával, vécéjével, kockás házipapucsával. Megcsodálható az iratmegsemmisítő gép eredeti helye, egy garázs a belső udvaron, amelynek falára a kispriccelt papírmasé (egykori akták felaprítva, vízzel vegyítve) maradványai tapadnak. Azt, hogy összesen mennyi iratot semmisítettek meg, nem tudni, mindenesetre a lipcsei térségben tizenegy kilométernyi akta maradt épen. Ennek egy részét a pincében található kuglipályán, régi újságokat tartalmazó zsákokban találták meg összetépkedve. A szétcincált iratok helyreállításával a nürnbergi "puzzle-nők" foglalkoznak: egyes számítások szerint több száz évig ragasztgathatnák a fecniket, míg minden összetépett aktát restaurálnak. (Egyébként nem mindannyian nők.)
A lipcsei demonstrálókból alakult bizottság 1991-ben jegyeztette be magát egyesületként. Az első években a város évente tízezer márkát adott a kiállításnak, emellett befolytak adományok is. Gyakorlatilag csak egyetlen alkalmazottjuk volt. Ma már - az adományokon és a projekttámogatásokon kívül - a várostól, az államtól és a tartománytól is kapnak pénzt. Hét állandó munkatársat foglalkoztatnak, köztük a múzeum igazgatóját és három muzeológust, az ő munkájukat gyakornokok, nyugdíjas önkéntesek és honoráriumért dolgozó szakértők segítették.
Az államilag támogatott lipcsei Zeitgeschichtliches Forum (Közelmúlt Fórum) viszont igazi monstrum a Runde Eckéhez képest: modern, ötemeletes építészeti alkotás a belváros szívében. A kiállítás az egész NDK történetét kívánja bemutatni, külön hangsúlyozva az ellenállást. Igazgatója, Rainer Eckert tagja annak a parlament által kinevezett bizottságnak, amelynek feladata egy jelentés elkészítése volt a kommunista diktatúra feldolgozásáról. A májusban nyilvánosságra hozott összegzés nagy vihart kavart, ugyanis meg akarja változtatni a kialakult múzeumi és támogatási struktúrákat. Három fő téma köré kívánja csoportosítani a feldolgozást, és intézményeket adna át más tulajdonosoknak. A berlini Normannenstra§e-emlékhelyet magánkézből állami tulajdonba vetetné, a hohenschönhauseni vizsgálati fogdát tartományi tulajdonból államiba, a lipcsei Runde Eckét pedig magánkézből tartományiba. (Ez utóbbi vezetőjét, Tobias Hollitzert fel is háborította a javaslat.)
A történészbizottság jelentése a Stasi-aktákért felelős hivatalt is kritizálja, és ezzel Hollitzer és sokan mások is egyetértenek. A Stasi-aktákról szóló törvénynek ugyanis vannak hiányosságai, amelyekre csak többéves tapasztalat után derült fény. Például: a Stasi-archívum dolgozói privilegizált helyzetet élveznek a kutatásban. Minden aktába betekinthetnek, miközben a külsős kutatók ki vannak szolgáltatva nekik. A hivatalt lassúsága miatt is bírálják. Egy nem kutatói, hanem polgári betekintési kérelem után 8-12 héttel értesítést kap az illető arról, találtak-e róla szóló aktát. Ám míg valóban kézbe veheti az iratokat, évek is eltelhetnek. Igaz, még ma is havonta több ezer kérelem érkezik, az alkalmazottak száma viszont fogy. A hivatal eközben még mindig új feladatokat vállal, kiállításokat, rendezvényeket szervez ahelyett, hogy próbálná behozni a lemaradását.
A Stasi-aktákért felelős hivatal hibái ellenére is egyedülálló a volt kommunista országokban. Hogy miért csak Németországban lett ilyen, arról a Runde Ecke igazgatója romantikus, a Zeitgeschichtliches Forumé realista magyarázattal szolgált. Tobias Hollitzer szerint az akták megőrzésére és megnyitására irányuló követelés alulról, a keleti polgároktól jött, akik '89 decemberében el is foglalták a Stasi-központokat. Ettől fogva őrizték az aktákat, mi több, a lipcseiek egy miniszteri rendelet ellenére sem voltak hajlandóak kiszolgáltatni a kémelhárítási részleg aktáit (így ezek élték túl egyedül a kémelhárítás aktáinak hivatalos megsemmisítését). A Stasi teljes feloszlatását követelték, nem fogadva el semmiféle átalakítást - e romantikus magyarázat szerint az NDK polgárai az NSZK rosszallása, mi több, akarata ellenére szavaztatták meg az NDK kimenő törvényhozásában a Stasi-aktákról szóló törvényt, amit az egyesítés után a szövetségi parlament is elfogadott.
Rainer Eckert ezzel szemben azt állítja, hogy a Stasi-központok elfoglalói korántsem voltak annyian, mint az utazási és szólásszabadságot követelők; az akták megsemmisítése ellen alig pár százan, talán ezren tiltakoztak éhségsztrájkkal. Mégis, sok volt keletnémet polgár véli úgy, hogy a demokratikus, békés forradalmat voltaképp az NDK-sok ajándékozták az NSZK-nak. (Más NDK-sok a Rotkäppchen pezsgőt vagy az óvoda emlékét válaszolnák e kérdésre: megint mások meg azt, hogy semmit.) És ha ezt a forradalmat az egész német történelembe be akarják építeni, akkor hangsúlyozniuk kell a civil kurázsit, a bátorságot, a tömeget az utcán, vagy ahogy az emberek a Stasi-dolgozók útjába álltak. Ám Eckert szerint a régi NSZK elitjei legalább részben érdekeltek voltak abban, hogy a problémáról beszéljenek, és hogy az NDK-s polgári mozgalmakkal együttműködjenek. És még valami megvolt, ami máshol nemigen: az egyesítés után nyugati anyagi források biztosították az aktákért felelős hivatal évi százmillió eurós fenntartását.
Írók és rendezők
A hivatal nem fog örökké működni: ha elvégezte feladatát és feltárta az összes aktát, az archívum átkerül az általános szövetségi levéltárakba. Hogy ez mikor következik be, még nem tudni, lehet, csak 15-20 év múlva. Az sem világos, hogy minden a központi levéltárba vándorol-e, vagy a tartományok veszik át az aktákat. A hivatal berlini központján kívül ugyanis még tizenkét egykori kerületi Stasi-központban található egy-egy irattár, ahol a kérelmek teljesítésén és a még feltáratlan akták rendezésén kívül idegenvezetéssel és iskolásoknak szóló programokkal is foglalkoznak. Sok helyi emlékhely is kínál szemináriumokat, projekteket, workshopokat diákoknak, ha lehet, "érintettek" (egykori rabok, polgárjogi aktivisták stb.) bevonásával. Az iskolában - ahogy Magyarországon is - a tananyaghoz képest kevés az idő, ezért sokszor örülhet a történelemtanár, ha a nemzetiszocializmusig eljut. Keleten ráadásul sok idősebb tanár nem akar az NDK-val foglalkozni, mert fél a kellemetlen kérdésektől. Nyugaton pedig nehezen ismerik el: az NDK történelme egész Németország történelméhez tartozik. Sokszor regionális kérdésként kezelik, ahogy mondjuk Bajorország történelmét.
Rainer Eckert úgy véli, a téma tudományos feldolgozása a közhiedelemmel ellentétben jól halad, bár a kutatás állása területenként és időszakokra bontva különböző.A korai és a végső fázis jól feldolgozott, a 60-70-es évek kevésbé. Sokan kutatták már az ellenállást, az ellenzéket, a politikai rendszert és az állambiztonsági apparátust, de a kutatók a hétköznapok, a külpolitika, a nemzetközi státus témáit elhanyagolták. Mára amúgy is megcsappant a történészek érdeklődése az NDK iránt (inkább a Harmadik Birodalmat kezdik felfedezni) - az írók, rendezők viszont jócskán kiveszik részüket a múltfeldolgozásból. 1990 óta megszámlálhatatlan könyv jelent meg az interjúkötetektől kezdve a nosztalgikus albumokon át a családregényekig. A Stasiról is írtak már sokfélét: humorosat, megdöbbentőt, pszichologizálót.
Kartársak, kartársak
Az egykori Stasi-dolgozók nem vesztették egymást szem elől: az alkotmányvédelmi hivatal adatai szerint több ezren tagjai volt állambiztonságiakat tömörítő szervezeteknek. Tavaly márciusban odáig jutottak, hogy a hohenschönhauseni egykori vizsgálati fogda vitaestjén kétszázan képviseltették magukat a háromszáz fős közönségben. Amikor az embertelen fogvatartási körülményekről és kínzásokról volt szó, bekiabálásokkal próbáltak véget vetni a rendezvénynek. Könyveket írnak, felolvasóesteket tartanak, nyilvános idegenvezetéseket zavarnak meg, levelet intéznek iskolaigazgatókhoz, óva intve őket attól, hogy a diákokat "történelemhamisító" emlékhelyekre vigyék.
A Bundestag nem adott ki egységes állásfoglalást a volt Stasi-dolgozók akcióival kapcsolatban. Egy azonban biztos: az emlékezés nem pártfüggő Németországban. Lehet, hogy a kereszténydemokraták egy kicsivel jobban elítélik a kommunista diktatúrát, mint a szociáldemokraták, de mindenki elítéli, nincs mismásolás. A PDS-t pedig (kommunista utódpárt), amelynek a keleti tartományokban szép számú szavazótábora is van, lehetőleg nem hagyják a nagypolitika szintjén szóhoz jutni. Nosztalgia persze mindig fellép egy rendszer eltűnése után: nem volt ez másképp a nácik bukása után sem, amikor sokan a munkanélküliség hiányát és az infrastruktúra fejlesztését emlegették. De a kép idővel megváltozott. A négy évtizednyi kommunizmus feldolgozása még folyamatban van, de a németek jó úton járnak afelé, hogy megtanulják, az NDK is diktatúra volt. Hiszen sokan dolgoznak azon, hogy ezt megmutassák.
