A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű felkelőszervezet a hetvenes évek vége óta hajt végre merényleteket, főleg külföldi török diplomáciai és kereskedelmi képviseletek ellen. A nyolcvanas évek eleje óta pedig - részben szíriai és iraki hadállásokból kiindulva - változó hevességgel gerilla-hadviselést folytat Törökország kurdok lakta keleti, délkeleti tartományaiban, ahonnan a katonáit is verbuválja. Az összecsapások - részben polgári - áldozatainak a számát azóta több mint harmincezerre becsülik. A világi, marxista alapokon álló szervezet eredeti célja a független Kurdisztán megszületése, amit az elmúlt években egyfajta baszk vagy katalán típusú, erőteljes autonómia követelésévé enyhített. A mindenkori török kormány azonban hallani sem akar erről, és még most is csak ígéri bizonyos kulturális, nyelvhasználati jogok óvatos bővítését.
Miután az amerikaiak és szövetségeseik 2003-ban bevonultak Irakba, az egyetlen terület, amelyet a helyi lakosság egyöntetű támogatását élvezve gyorsan pacifikálni tudtak, az ország kurdok lakta északi része volt. Ez a terület - a Kurd Régió - lényegében önálló államként funkcionál, miután a Szaddám Huszein befolyását korlátozó korábbi katonai szankciók éveiben kikerült Bagdad befolyása alól. Önálló hadereje van: az egykori ellenállásból kinőtt, a szövetségesek által felszerelt, immár százezres létszámúra becsült pesmerga milícia.
Az iraki akcióban döntő logisztikai szerepe volt és van a NATO-tag Törökországnak, amely a minden más irányból elzárt, kőolajban viszont gazdag, egyébként is prosperáló és határozott demokratikus vonásokat mutató Kurd Régió számára a legfontosabb összeköttetést jelenti a külvilággal. De a török határterületek számára is fellendülést hozott ez a kapcsolat, hiszen innen áramlik az élelmiszer, az építőanyag és minden egyéb az iraki Kurdisztánba. Vagyis többféle egymásba fonódó érdek kötődik ahhoz, hogy a határvidék a békés prosperitás színtere legyen.
Amerikai-kurd érdekközösség
Törökországban a nyáron előre hozott választások voltak. Az addig is kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a szavazatok közel felét szerezte meg. A párt egyfajta társadalmi átrendeződést jelenít meg, amelyről van, aki azt gondolja, hogy előbb-utóbb az iszlamizáló bezárkózás felé tolja az országot. Mások viszont úgy ítélik meg, hogy a vallásos értékkonzervativizmust nagyon is gyakorlatiasan párosítja a gazdasági és diplomáciai ésszerűséggel, és így a demokratikus fejlődés motorja lehet. A magát a kemali Törökország legfőbb őrének tekintő hadsereg mindenesetre gyanakodva és közbelépésre készen szemléli ezt a folyamatot. A PKK az elmúlt két hónap folyamán több ízben is végrehajtott olyan akciókat, amelyekben egy-egy alkalommal tucatnyi katona lelte halálát. Ez amellett, hogy fokozta a katonai vezetés türelmetlenségét, széles lakossági felháborodást váltott ki. A fentiekből együttesen eredeztethető a megszavazott parlamenti indítvány.
Amióta a Kurd Régió amerikai áldással gyakorlatilag önálló lett, a szeparatisták újra erős hátországhoz jutottak és megerősödtek az ellenőrizhetetlen határvidéken. Törökország már az iraki akció kezdetekor jelezte, hogy a kurdok lakta iraki térség esetleges függetlenedését igencsak rossz szemmel nézi. Erről nincs is szó: az iraki politikai életben a kurdok fontos pozíciókat töltenek be - mondhatni, a mérleg nyelveként a síita-szunnita ellentétek kiegyensúlyozására -, másrészt mindkét, a kurd területeket újabban hatalommegosztással kormányzó pártjuk tisztában van a geopolitikai realitásokkal, vagyis a török (és nyilván iráni - ott is jelentős kurd kisebbség él) ellenkezéssel. Washington számára jelenleg az iraki kurd területek békéje, az itt formálódó föderatív rendszer jelentheti Irak majdani pacifikálásának a kiindulópontját, a kurdok jövőjének a záloga pedig az amerikaiakkal fenntartott jó kapcsolat. Kölcsönös érdekük tehát bármiféle komolyabb török akció megelőzése.
Ingerült törökök
Másfelől viszont Törökország a NATO-n belül az amerikai után második legnagyobb hadseregével pótolhatatlan szövetséges a térségben. A két ország viszonyát épp mostanában rendítette meg az az amerikai törvényjavaslat, amely genocídiumnak minősítette volna örmények százezreinek elpusztítását 1915-ben, az Ottomán Birodalom végnapjaiban. (A török nézet szerint szó sem volt kitervelt népirtásról, az örmények - és törökök - tömeges pusztulása annak a káosznak volt a következménye, amelyet részben éppen az örmények idéztek elő azzal, hogy a támadó oroszok és franciák oldalára álltak.) A törökországi események hatására a tervezetet most félretették, és megindult a diplomáciai egyezkedés.
A török hadsereg már vagy százezernyi katonát sorakoztatott föl az iraki határ mentén. Lapzártánkig csak a saját területén belül támadta a gerillákat. Ankara azt követeli, hogy Irak adja ki a területén meghúzódó PKK-fegyvereseket, és akadályozza meg a Washington és az EU által egyaránt terroristaszervezetnek minősített csoport onnan indított akcióit. A törökök az iraki kurd vezetőkkel nem akarnak tárgyalni, minthogy a Kurd Régió számukra nem létezik, Bagdad viszont okkal hivatkozik arra, hogy cselekvésképtelen a térségben. Erdogan török miniszterelnök a hét végén látványos ingerültséggel reagált az amerikai és egyéb békítő sürgetésekre, ilyesféle tenorban: ha lépni kell, hát lépünk, nincs szükségünk tanácsokra.
Ennyire persze nem eszik forrón a kását. Először is a török kormányfő előzőleg már közölte, hogy november 5-én Washingtonban találkozik Bushsal, addig biztosan nem indulnak meg a tankok. Aztán meg a korábbi tapasztalatokból tudni lehet, hogy azon a vad hegyi terepen úgysem lehet végképp kiirtani a PKK-t. A járulékos, ám katasztrofális következményekre pedig még gondolni is rossz - nem is csak ankarai szemszögből. A támadó haderő esetleg háborúba keveredne a pesmerga milíciával. Az EU-val zajló, amúgy is botladozó tárgyalások megfeneklenének. A török-amerikai viszony megrendülne, aminek az egész térségre kiható, ijesztő következményei volnának. A kurd kérdés rendezését újból a nulla pontról kellene indítani. Az amerikaiaknak a kétoldalú elkötelezettségük következtében semlegesnek kell maradniuk, és miután Törökország a belpolitikai nyomás miatt aligha visszakozhat, az iraki kurd vezetőkre hárul az engedékenység kényszere. 'k most a náluk is forrongó lakossági indulatok csillapítására azt hangsúlyozzák, hogy nem adják ki a törököknek a felkelőket, az amerikaiak és a törökök megnyugtatására pedig azt, hogy nem tűrik meg a területükön a felkelők bázisait. Nincs más választásuk: nekik kell fellépniük a PKK-val szemben.
