Nagy-Britannia az elmúlt néhány hónapban valóságos özönét látta a beteges túlsúlyról szóló információknak. Chat-show, szappanopera, reklám (!), kabaré. Az Economist külön Food Reportot állított össze nem sokkal a brit kormány után, Jamie Oliver kampányt indított, a BBC kulináris, pénzügyi és politikai műsorai a témán rugóznak medicinlabdájuk helyett. A lavinát az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének 916-os, múlt áprilisban közzétett szakmai jelentése indította el. Több évtizedes felmérésekre hivatkozva állítják a riportot készítő szakemberek, hogy a beteges túlsúly magas vérnyomást, cukorbetegséget, szív- és érrendszeri, ízületi megbetegedéseket, meddőséget okozhat, és egy sor más betegségnél, például a ráknál gyengítheti a gyógyulás esélyeit. Előrejelzésük szerint mindez azzal a következménnyel járhat, hogy a fejlett országok történetében először egy olyan új generáció születik, amely rövidebb ideig él, mint a szülei.
Az Egyesült Királyságban a betegesen kövér emberek száma
háromszorosára nőtt
az elmúlt húsz évben, és mára már a felnőttek 21, a gyermekek 15 százaléka túlsúlyos. Ez idő alatt keveset változott az ország foglalkozás-szerkezete, nem így a táplálkozási szokások, amiben főleg az élelmiszeripar a ludas, de a mezőgazdasági termékszerkezet és -támogatás, a reklámszakma, sőt az iskolai környezet is bűnrészesnek mondható.
Ha a táplálkozási folyamat elején kezdjük, jellegzetesen szénhidrátdús, olajos és zsíros agrártermékeket támogat az állam, ahogy az EU-ban és az Egyesült Államokban is, tehát a gyümölcs és zöldség helyett húst, gabonát, tejet. A támogatás ellenére az élelmiszer-ipari termékek árképzésében maga a termék csekély részt tesz ki - a csomagolás, a szállítás, a tárolás, a marketing és reklám sokkal többe kerül. Az eladott adagok mennyisége tetemesen megnövekedett az utóbbi években, mert a "20-50-100 százalékkal többet kap" fogás a legolcsóbb promóció. És ha már fogásoknál tartunk, a fogások száma és az adagok mennyisége az éttermekben, kifőzdékben is gigászira nőtt, a fish-and-chip-shop úgy vetekszik a McDonald'sszal, hogy többet ad. Az étkezdék száma is az egekbe szökött, a Nálunk annyit ehet, amennyit bír pedig a középkategóriás éttermek egyik kedvelt fogásává vált.
A brit gyermekek az iskolában étkeznek, a tanítási nap 15.30-ig tart. A menzai koszt legtöbb helyen a csirke-sült krumpli, burger-sült krumpli, pizza-sült krumpli választékból áll nap nap után. Ehhez lehet az automatából szénsavas üdítőt venni. Az iskolák nagy részének szerződése van az "üdítőt" gyártó cégekkel, viszont az ásványvízért és tejért olyan keveset kapnának, hogy az "nem éri meg" az iskolának. Az édes, sós, zsíros csemegék reklámjai feltartóztathatatlan áradatként ömlenek a tévéből, körülbelül napi hatvan vonzó és ösztökélő üzenetet küldve a "rabul ejtett" kiskorú célközönségnek.
Az élelmiszer-minőségi hivatal jelentésben mutatott rá a reklámok és a gyermekek táplálkozási szokásai közötti összefüggésre, minek következtében Tessa Jowell kultuszminiszter felszólította a reklámszakmát, hogy szálljon magába, és vizsgálja fölül álláspontját. Habár több mint száz társadalmi szervezetet - beleértve vezető kórházak szakmai szövetségeit - szólítottak föl
a dohánytermékekéhez hasonló
kötelező figyelmeztetések kiadására, a miniszter asszony a reklám és az élelmiszermultik lelkiismeretére, társadalmi elkötelezettségérevaló apellálást hathatósabbnak vélte.
Az egészséges táplálkozásról már évek óta van állami vélemény: kétszer hal, ötször zöldség hetente, keveset, de sokszor. A kompromisszumkereső nemzet nyilván csak a második részét fogadta meg a tanácsnak: sokszor eszik, de nem keveset. Vannak elvi alapon ellenállók is, akik azt mondják, az állam ne gardírozza a lakosságot, ez mégiscsak személyes ügy. Egyesek Sztálint emlegetik. Ennek az igazságnak az a másik oldala, hogy az Egyesült Államokkal szemben Nagy-Britanniában országos, átfogó, ingyenes orvosi ellátás van, mely évente több száz millió fontot fordít a túlsúlyosságból fakadó nyavalyák kúrálására. Arról nem is beszélve, hogy az egyén mint Dávid Góliáttal áll szemben a gigantikus nagyvállalatok intézményesített propagandájával és csábító-kábító ajánlataival.
Az Egyesült Államok vezetése
a nagyvállalatokat is "magánérdekeltségként" beállítva nyilván nem akar harcba szállni a multikkal vagy éppen a nagy hatalmú érdekképviseleti szervezetekkel. Arról, hogy az utca emberének milyen esélyei vannak az állami dotációval, a legmodernebb kutatás-fejlesztéssel és technológiával, valamint a marketingesek, a formatervezők, a szövegírók és a piackutatók gépezetével szemben, legyen elég annyi, hogy az USA-ban a lakosság 60 százaléka túlsúlyos, ennek fele kórosan. A Bush-adminisztráció az egyéni szabadságjogok, az állami be nem avatkozás jegyében megtorpedózta az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének készülő, a túlsúlyosság megfékezésére vonatkozó irányelveit, és elkezdődött a kötélhúzás.
Az amerikai "silány táp"-lobbi nyilván attól tart, hogy a dohányipar sorsára jut. De talán rövid az emlékezetük, mert náluk a dohányzás elleni egészségügyi, majd társadalmi hadjárat nem állami szabályozással kezdődött, hanem egyéni kártérítési perrel, majd egy sor jus popularisszal folytatódott. Lehet, hogy csak néhány év kérdése, és megjelenik egy harcos Ally McBeal, akinek jogi érvelése többet nyom a latban, mint holmi ENSZ- irányelvek, és a hájháború hőseként móresre tanítja a multikat, amelyek attól kezdve a hájadót és a gyerekműsoridős reklámtiltás jellegű szabályozást már a kisebbik rossznak fogják tekinteni a tömeges kártérítésekkel szemben.
