Hatalmas ünnepségsorozat kezdődik Dél-Afrikában április 27-én. A faji elkülönítés, az apartheid országában tíz éve van demokrácia, 1994-ben, az egész felnőtt lakosságra kiterjedő választások után iktatták be hivatalosan a leghosszabb ideig fehérek által irányított köztársaság államfői tisztségébe Nelson Mandelát.
Mandela, aki 27 év után szabadult ki a fehér hatalom börtönéből - a század elején alakult Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) apartheidellenes szervezet vezetőjeként hazaárulásért büntették -, igazi karizmatikus vezető. Részben korábbi politikai hajlíthatatlanságának, részben mindenkit meggyőző megbékélési szándékának (és politikájának) köszönheti óriási népszerűségét. A 85 éves államférfi már tíz éve tudta, hogy egy választási ciklus után visszavonul az aktív politizálástól - miközben a világ még abban sem volt biztos, hogy az országnak sikerül-e elkerülnie a gazdasági összeomlást és a véres polgárháborút. Pacifikálta a kezdetben még erős radikális baloldalt, és igyekezett meggyőzni a kisebbségi fehér lakosságot is arról, hogy nem kell tartania a többségi uralomtól,
a "szivárvány-társadalomban"
valamennyi népcsoport előbb-utóbb megtalálja a helyét. Emellett kinevelte utódát is Thabo Mbeki személyében, aki 1999-ben lépett a helyére, a múlt héten pedig még nagyobb arányban meg tudta ismételni választási sikerét.
77 százalék körüli választási részvétel mellett az ANC a szavazatok csaknem 70 százalékát szerezte meg, és csupán egyetlen tartományban, a zuluk lakta Kwazulu-Natalban nem sikerült megkapnia az abszolút többséget. Itteni ellenfele, az Inkatha Szabadság Párt (ISZP - 6,97 százalék) a múlt szerdai szavazás után 40 rendbeli választási szabálytalansággal vádolta az ANC-t, bírálva, hogy a Független Választási Bizottság ennek ellenére szabályosnak minősítette a parlamenti, illetve tartományi választásokat. A tíz éve meghirdetett megbékélési politika keretében egyébként az ISZP első embere (Mangosuthu Buthelezi) egészen mostanáig a kormány tagja volt, és még az is lehet, hogy Kwazulu-Natalban a két párt végül koalícióban kormányoz majd. Országosan a második helyen végzett (12,37 százalék) az 1994 előtti, fehérekből álló parlament ellenzéki pártja, a Demokratikus Szövetség, amely lényegében már öt éve elhódította a fehér szavazatok jó részét a régi jobboldal utódpártjától, és most a liberális fekete szavazók számára igyekezett alternatívát kínálni, szociális húrokat is pengetve.
Ez tehát a számokban megragadható felszín. A kérdés természetesen az, mi tartja fenn az ANC tartós népszerűségét, miközben évek óta meglehetősen aggasztó híreket lehet hallani a dél-afrikai közállapotokról. Elsősorban a reális alternatíva hiánya: balról senkinek sincs esélye előzni. Ez egyébként annak a szerencsének köszönhető, hogy a fordulat a hidegháború vége után zajlott le, így megszűnt a kommunisták és a baloldali szakszervezeti vezetők külső támogatása, ami alighanem jót tett magának a békés átalakulásnak is. Ráadásul ezeket az erőket is bevonták a kormányzásba, úgyhogy hosszú, vitákkal terhes évek teltek el, míg végül kialakultak a gazdaságot érintő - továbbra is és okkal vitatott - jogszabályok, köztük a gazdaság élénkülését lassító számos merev előírás is. Jobbról nincsenek számottevő fekete (vagy ázsiai, vagy a kevert fajúakat célzó) politikai csoportok.
A másik ok érzelmi természetű: miközben sokan elégedetlenek a kormány munkájával, a teljesítetlen ígéretekkel, a mélységes szegénységgel, választások idején mégis diadalmaskodik
az életre szóló elkötelezettség
a szabadság kivívásáért legtöbbet tett ANC és istenített történelmi vezetőimellett. És ezen nem változtat az sem, hogy az egykori nagyságok közül többen a mesés meggazdagodásra, vállalatbirodalmak kiépítésére használták föl kikezdhetetlennek tűnő politikai tőkéjüket. Ha ez így van, az ANC még vagy tíz évig biztonságban érezheti magát - akkor viszont az apartheid után felnőtt generációé lesz a döntés joga.
Mindenképpen elismerésre méltó, hogy az ANC ebben a biztos helyzetben alapjában véve képes volt kikerülni a hatalommal való visszaélés csapdáit. De ez már nem csak Mandela műve, hanem a nála pragmatikusabb, gazdaság-orientáltabb Mbekié is, aki amúgy nem könnyű eset. A világon jelenleg Dél-Afrikában él a legtöbb HIV-fertőzött, mintegy ötmillió ember a 45 millióból. A 30-34 éves korcsoportból halnak meg a legtöbben, tavaly már 15 százalék, és erről elsősorban az AIDS tehet. Mbeki és egészségügyi minisztere azonban még tavaly sem volt hajlandó öszszefüggést látni a vírus és a betegség között, és egészen az év végéig halogatta a HIV szaporodását gátló gyógyszerek ingyenes kórházi alkalmazásának a bevezetését. Az idei célkitűzés - 50 ezer, a rendszeres kezelésbe bevont személy - csepp a tengerben.
Dél-Afrika vezeti a világ gyilkossági statisztikáit is, manapság többen halnak erőszakos halállal, mint az apartheid végének kíméletlen politikai küzdelmeiben. Emiatt sokan - nem az ANC-ben - az 1994-ben eltörölt halálbüntetés újbóli bevezetését is szorgalmazzák, miközben a tettesek egyharmadát sem sikerül kézre keríteni. A munkanélküliség hihetetlen mértékű, a feketék körében (nem hivatalosan) már 50 százalékos arányt emlegetnek. Az őslakosok módosabbik negyedének sikerült csak 70 százalékkal növelnie a jövedelmét az elmúlt 30 évben. Persze ez sem kevés, és most a kormány egyik fő törekvése, hogy különféle előírásokkal a nem fehér munkavállalók arányának növelésére kényszerítse az 50 főnél többet foglalkoztató cégeket, miközben igyekszik megteremteni egy felső, részvényes-vállalkozói réteget is - komoly anyagi áldozatokkal. A sok baj közepette az országnak egyedül a makrogazdasági adatai megnyugtatók, és eddig legalábbis úgy tűnt, hogy ezeket nem hajlandó feláldozni a kormány a populizmus, de még a gyorsabban növekvő jólét oltárán sem.
- kovácsy -
