A Vlaams Belang (Flamand Érdek) Flandria - Belgium holland nyelvű északi fele - függetlenedéséért küzd, de a párt, illetve elődje, a Vlaams Blok (Flamand Blokk) igazán népszerűvé akkor vált, amikor a 80-as években radikális bevándorlóellenes fordulatot tett. Bár saját bevallásuk szerint az európai liberális értékeket védik, pár éve még a kemény iszlámellenességéről hírhedtté vált Ayaan Hirsi Alinál is kiverték a biztosítékot; szerinte a párt a muszlim szélsőségesekkel versenyezhet radikalizmusával, ezért ideje lenne betiltani.
A Flamand Blokk pár éve a holland ajkú lakosság negyedének támogatását élvezte, s népszerűsége folyamatosan nőtt - annak ellenére is, hogy a többi flamand párt 1989-ben egyezséget kötött arról, hogy soha nem lép vele koalícióra (cordon sanitaire). 2004-ben a genti fellebbviteli bíróság ítélete szerint a Flamand Blokk egyes szervezetei megsértették a belga rasszizmusellenes törvényt.
Az elmúlt években viszont a mozgalom számos választóját elvesztette, miután az ország legnagyobb politikai erejévé emelkedett és lehetséges kormányalkotó tényezővé vált a Flandria autonómiáját mindennemű rasszista felhang nélkül képviselő új nacionalista párt, az Új Flamand Szövetség, a Nieuw-Vlaamse Alliantie (N-VA). Dirk Rochtus, az Antwerpeni Egyetem docense ebből arra következtet, hogy a választók egy része csupán a hagyományos pártok elleni tiltakozásként szavazott a radikálisokra, és legtöbbjük úgy látja, hogy az idegenellenesség árt a függetlenedési kísérleteknek: "Amikor a flamand nacionalisták szembesültek e demokratikusabb alternatívával, úgy gondolták: mi értelme van ezután a Vlaams Belangra pazarolni a szavazatomat? Az a párt nem tud semmit tenni. Akkor inkább az N-VA, nekik van hatalmuk. Ha úgy nézzük, hosszú távon működött a cordon sanitaire."
Az N-VA pártprogramja is tartalmazza ugyan a független Flandria tervét, de Rochtus szerint ez nem veszélyes: az egyik legjelentősebb vallon politikai erő, a Szocialista Párt (PS) az osztály nélküli társadalmat foglalta programjába, mégis léteznek még társadalmi osztályok. Philip Claeys, a Belang európai parlamenti képviselője nem is vár sokat az N-VA-tól. "Különálló flamand államot akarunk, amely az Európai Unió teljes jogú tagja, miközben az N-VA még mindig bízik abban, hogy lehet tárgyalni. Hisz az államreformban, és abban is, hogy általa több autonómiát lehet majd szerezni. Mi már nem. Több mint tíz hónapja tárgyalnak, és sehol sem tartanak. Ez a helyzet még hónapokig eltarthat, de Belgium teljesen kormányozhatatlanná vált." Szerinte a fő baj, hogy az egész belga kormányzati rendszert a vallonokra szabták, akik kisebbségben vannak ugyan, mégis mindent megvétózhatnak, ráadásul abban érdekeltek, hogy fenntartsák a status quót.
Lusta népség
A legtöbb flamand beszéli a franciát, de a saját területén nem szeretné hallani. A Flandriát járó turisták meglepődve tapasztalják, hogy franciául rendelt kávéjuk soha nem érkezik meg az asztalhoz. "Ez provokáció! Olyan, mintha azt követelnénk, hogy németül beszéljenek velünk Jeruzsálemben" - jön ki a béketűrésből Paul De Ridder, az N-VA parlamenti képviselője. Pedig amúgy nincs problémája az idegenekkel. A legkisebb fia pakisztáni nőt vett feleségül, aki holland nyelvű iskolát végzett Belgiumban, mert már az ő szülei is úgy látták, hogy a flamand oktatás felvilágosultabb, nem csak a saját nyelvére és kultúrájára koncentrál, mint a vallon.
A flamand nacionalisták szerint a vallonok arrogánsak, mindenkitől elvárják, hogy franciául beszéljen, és rengeteg pénzébe kerülnek a holland anyanyelvű lakosságnak. Amióta a múlt század második felében lehanyatlott a vallon vas- és acélipar, az egykor virágzó régió egyes részein a munkanélküliségi ráta a húsz százalékot is eléri. Ezért évente ötmilliárd euró folyik északról a déli országrész megsegítésére. "Ezeket az átláthatatlan pénzfolyamokat el kell zárni" - mondja Claeys. Ezt természetesen az európai értékek védelme érdekében követeli: máskülönben Flandria képtelen lenne tartani az Európa 2020-as stratégiában vállalt célokat.
Sok flamand szerint a vallonok mentalitása okozza, hogy nem tudnak kilábalni az évtizedek óta tartó krízisből. "A flamandok szégyennek érzik, ha elveszítik az állásukat, és igyekeznek minél előbb újat találni. A vallonok meg úgy fogják fel, hogy joguk van a munkanélküliséghez. Vannak olyan családok, ahol se a nagyszülők, se a szülők nem dolgoztak. És a gyerek sem fog. Persze ha így akarnak élni, ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam nekik? Csak ne az én pénzemből tegyék" - vélekedik Claeys. Mérsékeltebb felfogást Jantól, egy leuveni doktorandusztól hallunk: "Szerintem legtöbbünknek nincsen baja azzal, hogy pénzt kapnak, ha rászorulnak. De annak azért örülnénk, ha cserébe megtanulnák a nyelvünket."
A belgákéhoz hasonló probléma sújtja az Európai Uniót is, véli Claeys: a déli országok mentalitása túlságosan különbözik az északiakétól, Portugáliában vagy Görögországban másképp gondolkoznak az emberek, mint Hollandiában vagy Németországban, ezért az előbbieket nem is zavarja, hogy a kontinens másik fele fizet a pazarlásukért. A kérdést pedig azért viseli a szívén, mert a Vlaams Belang EU-kritikus párt ugyan, de alapvetően nem tartja rossznak az unió létét. Nem szeretnék felszámolni a gazdasági és politikai uniót, csupán átszervezni. A közös piac szerintük egyedülálló sikertörténet, és az unió sokat tehetne a külpolitika, a fogyasztóvédelem és környezetvédelem terén is - de a közös szociálpolitika nem tetszik nekik, és annak sem örülnek, ha a kultúra, az oktatás és az adók kérdésébe üti bele az orrát.
Miért jönnek a nagymamák?
Claeys igazán akkor érzi magát elemében, amikor a bevándorlókra terelődik a szó, hosszan és szenvedélyesen beszél arról, mennyire tarthatatlan, hogy Európát elárasztják a magukat menekülteknek vallók, akik persze gazdasági okokból érkeznek az unióba. "Leállítanánk a tömeges bevándorlást. Elég volt. Nem lenne több családegyesítés. Miért kell megengedni azoknak, akik idejöttek dolgozni, hogy hozzák a szüleiket és a nagyszüleiket is? És miért kell mindig a régi hazájukból házastársat keresniük? Valamiféle emberi jogi kötelességünk lenne, hogy munkanélkülieket eresszünk be az országunkba? Ha nem tudják magukat eltartani, akkor ne jöjjenek!" Majd előáll a megoldással is: "Inkább terjesszük a demokráciát ott helyben, segítsünk nekik, hogy felépítsék a saját jóléti rendszerüket. Hogy ne az legyen, hogy jobban megéri munkanélkülinek lenni az unióban, mint dolgozni a saját országukban."
Claeys szerint a bevándorlási hullám mögött a háttérben bizonyos emberek tudatosan mozgatják a szálakat: "Miért támogatja az összes vallon párt a bevándorlást? Mert azt remélik, hogy ha tömegesen hoznak be az országba franciául beszélő bevándorlókat, azzal többségbe kerülhetnek a holland anyanyelvűekkel szemben. Brüszszel ennek a politikának esett áldozatul. Manapság egyre több francia anyanyelvű menekül a városból, mert lakhatatlan és veszélyes lett. Egyes részei olyanok, mintha Afrikában vagy valamelyik arab országban lennénk." Megnyugtatásként hozzáteszi, hogy a legálisan letelepedett, már állampolgárságot szerzett bevándorlókat nincs szándékukban elkergetni. Csak azokat küldenék haza, akik nem képesek a nyugati társadalom szabályai szerint élni. De hogy mit értenek ez alatt? Filip Dewinter, a párt egyik vezetője például ebbe a kategóriába sorolt minden muszlim nőt, aki nem hajlandó levenni a fejkendőjét.
Nácik, vagy nem nácik?
"A flamand szélsőjobboldalnak nincsen köze a nemzetiszocialista ideológiához. Teljesen más jelenség, leginkább az utóbbi évtizedekben megjelent idegenellenes pártokhoz hasonlítható. Nekik is a francia Nemzeti Front szolgált példaként, és az emberek félelmeire építenek, akárcsak a legtöbb nyugat-európai populista párt" - magyarázta a Narancsnak Piero Ignazi, a nyugat-európai nacionalizmusok szakértője.
Ez igaz lehet az idegenellenes ideológiára - de a flamandok keservei régebbre nyúlnak vissza. Johannes Koll osztrák Belgium-kutató rámutat, hogy Belgium 1830-as megalapítása után a flamandoknak - bár sosem voltak kisebbségben - ötven évükbe telt, hogy a hollandot elfogadtassák második hivatalos nyelvként, de még azután is képtelenek voltak élni nyelvi jogaikkal. A francia továbbra is egyeduralkodó volt a kulturális, politikai és gazdasági életben.
A flamandok jogaiért küzdő mozgalomnak a 19. század végére két főbb áramlata kristályosodott ki: a "minimalista" és a "maximalista". Az előbbiek nyelvi és kulturális autonómiát akartak, az utóbbiak elszakadni a frankofón területektől. A független Flandria gondolatát a 20. század elején Németország is támogatta, mivel Belgiumban az ősellenség, Franciaország szövetségesét vélte felfedezni, s a szeparatizmust megfelelő eszköznek tartotta Belgium és ezzel Franciaország meggyengítéséhez. Az I. világháború alatt a németek segítettek Gentben megalapítani az első holland nyelvű belga egyetemet; részben ennek köszönhető, hogy a 30-as években több "maximalista" szimpatizált a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal, az 1940-es német megszállás után pedig sokan segédkeztek a németeknek.
A háború utáni megtorlás egy évtizedre ellehetetlenítette a flamand mozgalmat, a kollaboránsok pedig csak a 70-es évek végén, a Flamand Blokk megalakulásával találták meg újra helyüket a politikában. A nemzeti érzületű flamandok sokáig nem határolták el magukat a nemzetiszocializmus alatt történtektől. Úgy látták, a jó ügyért, egy flamand állam létrejöttéért folyt a küzdelem, és ez, ha nem is legitimálja, de megbocsáthatóvá teszi minden cselekedetüket.
"A legnagyobb kollaboráns egy vallon volt: Léon Degrelle" - reagált szinte minden megkérdezett flamand, amikor szóba hoztuk a II. világháborút. Ez részben annak is köszönhető, hogy évtizedekig úgy tekintettek a flamandokra, mint a belga társadalom egyetlen érintett része. Koll viszont az ilyen hárítások ellenére is úgy véli, hogy az elmúlt két évtizedben a belga társadalomban egyre inkább lehetővé vált a múltról és annak sötét fejezeteiről szóló vita: "Amikor egy flamand történész barátom 1994-ben egy kritikus hangvételű könyvet adott ki a II. világháború alatt aktív kollaboráns flamand pártról, számos flamand kutató támadta. Legtöbben ahelyett, hogy a mű tudományosságát értékelték volna, árulónak bélyegezték a szerzőt. Ilyesmi azóta nem történik. Manapság tényként kezelik, hogy bizonyos belgák támogatták a nemzetiszocialista rezsimet, és az sem kérdéses, hogy egy részük a holokausztban is segédkezett" - mondja.
Még a Vlaams Belang is úgy érzi, ki kell nyilvánítania, hogy nem helyesli a II. világháborúban történteket. Filip Dewinter gyakran büszkélkedik azzal, hogy ellenálló családból származik, nyíltan Izraelt támogatja, és az iszlám terrorizmustól (meg az abból fakadó növekvő antiszemitizmustól) való félelmeket meglovagolva időnként képes rávenni az antwerpeni zsidó közösség kisebb-nagyobb részét is, hogy a Belang neve mellé húzza be az ikszet.
A kormányválság
Az országnak több mint egy éve nincsen kormánya. II. Albert belga király tavaly április 26-án fogadta el Yves Leterme kereszténydemokrata miniszterelnök lemondását, mivel ötpárti koalíciója nem volt képes véghezvinni a Brüsszel körüli választókörzetek reformját. A választásokat ezután az Új Flamand Szövetség nyerte: a 150 parlamenti székből 27-et kaptak. 'ket követte 26 mandátummal a vallon Szocialista Párt. A miniszterelnöki poszt várományosa Elio di Rupo PS-elnök volt, mivel a flamand és vallon szocialisták alkották együtt a legnagyobb pártcsaládot (a nacionalistáknak nincs vallon testvérpártjuk): csakhogy mind ez idáig képtelenek voltak megtalálni a közös hangot. A két közösségnek ugyanis gyökeresen ellentétesek az elképzelései: a flamandok növelnék az egyes régiók autonómiáját, a vallonok ezt mindenáron akadályozzák. Amíg nem jutnak egyességre, Leterme tovább kormányozhat, a király ugyanis felkérte, hogy intézze az ország ügyeit, ameddig nem találnak senkit a helyére. Ez akár 2014-ig, a következő választásig is eltarthat.
"Engedelmes Belgium"
Belgium 1940-ben, III. Lipót király vezetése alatt harcba szállt a német megszállókkal, de mindössze 14 napig bírta tartani magát. A kormány ezután elhagyta az országot, de a király úgy döntött, a németek foglyaként az országban marad, amivel megpecsételte a későbbi sorsát: bár a háború után a lakosság többsége - főként a flamandok - támogatta, hogy visszatérjen a trónra, kénytelen volt átadni a hatalmat húszéves fiának, Baldvinnak.
A megszállók az ország élére katonai kormányzót neveztek ki, Alexander von Falkenhausent, aki 1944-ben belekeveredett egy Hitler-ellenes merényletkísérletbe, ezért a háború utolsó évét koncentrációs táborban töltötte. A háború idején történtekről 2007-ben készült el az eddigi legátfogóbb vizsgálat. A belga kormány felkérésére írt Engedelmes Belgium c. tanulmány szerint a belgák a zsidókat idegeneknek tekintették, mivel 95 százalékuknak nem volt belga állampolgársága. A lakosság a megszállás első két évében adminisztratív segítséget nyújtott a zsidóüldözéshez: olyan szabályokat hoztak, amelyek megkönnyítették a zsidók elkülönítését a többségtől, s 1942-től a megszállók aktív hozzájárulást is vártak tőlük. Ám míg Brüsszel rendőrsége például megtagadta, hogy segédkezzen a zsidók deportálásában, addig Antwerpenben a rendőrség lezárta az utcákat, hogy zavartalanul történhessen minden; egy ízben pedig bizonyíthatóan a helyi hatóságok feleltek a deportálás minden lépéséért. Az ország megszállása alatt 25 ezer belga zsidó vesztette életét: a zsidó népesség majdnem fele.
