„Ahogy telefonon is mondtam, őrült dolog visszatartani a biztonsági támogatást egy politikai kampányban nyújtott segítségért cserébe.” Ezt az üzenetet küldte szeptember 9-én Bill Taylor, az Egyesült Államok kijevi ügyvivője két diplomatatársának, Kurt Volker ukrajnai különmegbízottnak és Gordon Sondlandnek, az Egyesült Államok EU-hoz delegált nagykövetének. „Bill, azt hiszem, tévedsz Trump elnök szándékait illetően – válaszolta Sondland néhány órán belül –, az elnök egyértelművé tette: nincs szó semmiféle quid pro quóról.” (Azaz, valamit valamiért csereüzletről – a szerk.)
A Taylor üzenetében szereplő támogatás arra a közel 400 millió dolláros segélyre vonatkozott, amelyet az amerikai külügy- és védelmi minisztérium folyósított volna Ukrajnának, és amelyet júliusban – külügyi és Pentagon-tisztviselők megdöbbenésére – rejtélyes módon befagyasztott a washingtoni kormányzat. Az említett üzenetváltás egy nappal korábban zajlott le Sondland és Taylor között: ebben Sondland – legalábbis Taylor vallomása szerint – arról tájékoztatta kollégáját, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek „nyilvánosan tisztáznia kell” bizonyos dolgokat, különben marad a „patthelyzet”. Hogy milyen patthelyzetről van szó, azt Sondland nem fejtette ki, de Taylor egyértelműen a katonai segély jegelésére való utalásként értelmezte.
A titokzatos bejelentő
A három diplomata ekkor már több mint egy hónapja váltott üzeneteket arról, hogy milyen tanácsokkal lássák el az új ukrán vezetést a Washingtonból érkező kérések közepette. A nagykövetek levelezése érthető módon felkeltette a Donald Trumppal szembeni alkotmányos vádemelés (impeachment) ügyében nyomozó kongresszusi bizottságok érdeklődését is, és kulcsfontosságú bizonyítékul szolgálhat az Ukrainegate-nek is nevezett ügyben.
Donald Trump legfrissebb botránya váratlanul gyors lefolyású, és a korábbiaknál komolyabb veszélybe sodorhatja az elnökségét. Szeptember 18-án számolt be először a The Washington Post arról, hogy egy rejtélyes bejelentő hivatalos panaszt (whistleblower complaint) tett egy elnöki telefonhívásról, melyben valamilyen ígéret is elhangzott. Napokon belül kiderült, hogy a panasz tárgya a Trump és Zelenszkij közötti július 25-i telefonbeszélgetés, majd egy hét sem telt el, és Nancy Pelosi, a képviselőház demokrata elnöke elindította az impeachment vizsgálatot. Ahogy az események felgyorsultak, a Fehér Ház láthatóan összezavarodott: szeptember 25-én végül maguk tették elérhetővé a Trump–Zelenszkij-beszélgetést összefoglaló leiratot, majd másnap a whistleblower panasza is nyilvános lett.
Az ügy azért is forgathatta fel ilyen gyorsan az amerikai politikát, mert a vád kimondottan egyszerű. Bár rengeteg ukrán vagy orosz névvel és mellékszállal lehet komplikálni a történetet, végső soron arról van szó, hogy Donald Trump az Egyesült Államok külpolitikáját saját személyes belpolitikai céljainak rendelte alá, és külföldi segítséggel próbált kompromittáló információt szerezni egyik fő politikai ellenfeléről. A vizsgálat tárgya ezúttal Trump elnöki időszakára és valódi elnöki tevékenységére vonatkozik (nem csupán az igazságszolgáltatás akadályozására), míg a fő bizonyíték – Trump saját minősítése szerint: a „tökéletes telefonhívás” – kellően egyértelmű.
A július 25-i hívás nem véletlenül keltett már elhangzásakor aggodalmat a fehér házi tisztviselőkben: minden lehetséges módon igyekezték korlátozni, hogy bárki hozzáférjen a tartalmához. Bár csak formális gratulációt kellett volna mondania Zelenszkijnek a parlamenti választáson elért sikeréhez, Trump két konkrét ügyben kéréssel fordult ukrán kollégájához. Az első: vizsgálatot sürgetett ama többször megcáfolt összeesküvés-elmélettel kapcsolatban, amely szerint a 2016-os kampányban feltört demokrata szerver tartalma valahogyan Ukrajnában kötött ki. (Az nem világos, hogy Trump ezt miért gondolja; az általa említett és ukránnak gondolt Crowdstrike nevű kiberbiztonsági cég valójában amerikai, habár egyik alapítója moszkvai születésű.) Emellett azt is kérte Zelenszkijtől, hogy indítsanak nyomozást lehetséges 2020-as ellenfele, Joe Biden volt alelnök és fia ukrajnai jelenlétével kapcsolatban. Hunter Biden a 2014-es ukrán forradalmat követően a korábban korrupciós ügyekben is vizsgált Burisma nevű energetikai cég igazgatótanácsának tagja lett, ami kétségkívül felvetett összeférhetetlenségi kérdéseket, őt közvetlenül azonban nem vádolták törvénytelenséggel. Ráadásul Trump vádja – miszerint Joe Biden alelnökként nyomást gyakorolt volna, hogy a fia cégével kapcsolatban nyomozó főügyészt Petro Porosenko elnök távolítsa el – egyértelműen hamis. Biden ugyanis a teljes nyugati világ (köztük EU- és IMF-tisztviselők) nevében lépett fel a főügyész elmozdításáért, akivel a baj éppen az volt, hogy nem küzdött eléggé a korrupció ellen (a Burisma ügyében sem). Biden fellépése tehát közvetve még árthatott is volna a fiához kapcsolódó cégnek.
Szeretne valamit valamiért
A két vizsgálatot Trump kifejezetten az után hozta szóba, hogy Zelenszkij az országaik közti katonai együttműködésről beszélt. Az elnök szerint mindez nem bizonyítja, hogy korrupt, „valamit valamiért” alkuról volt szó. Csakhogy Bill Taylor vallomásából az rajzolódik ki, hogy a Fehér Ház valóban összekapcsolta a kettőt. Azt pedig Gordon Sondland is elismerte, hogy az ukrán fél által áhított washingtoni Trump–Zelenszkij-találkozó igenis az ukránok bizonyos konkrét lépéseihez volt kötve. Ráadásul Mick Mulvaney, a Fehér Ház ideiglenes személyzeti főnöke egy zaklatott sajtótájékoztatón elismerte a „valamit valamiért” elv érvényesülését – igaz, a sajtóvisszhang hatására gyorsan visszakozott.
A quid pro quóról szóló diskurzus azonban némileg félreviszi a vitát. A Lawfare blog jogászai elemzésükben megjegyezték: az elnök visszaélhetett a hatalmával függetlenül attól, hogy volt-e kimondott alku. Az ugyanis már önmagában aggályos, hogy – a normális jogi csatornákat megkerülve – egy amerikai állampolgár ügyében vizsgálatot kér egy külföldi államtól. Az pedig csak ráadás, hogy ez az állampolgár nem más, mint egyik politikai ellenfele (illetve annak családtagja). A no collusion ismételgetése után ezúttal itt a félreérthetetlen bizonyíték arra, hogy az Egyesült Államok elnöke egy külföldi vezetőt arra kért: avatkozzon be a következő elnökválasztási kampányba – az összejátszás ennél nehezen lehetne világosabb.
A telefonhívást csak súlyosabbá teszi, hogy a rendes diplomáciai csatornák helyett Trump személyes ügyvédjéhez, Rudy Giuliani korábbi New York-i polgármesterhez irányította Zelenszkijt. Giuliani fellépése erős tiltakozást váltott ki az amerikai külügyben, amerikai diplomaták pedig többször is figyelmeztették Kijevet, hogy a volt polgármester magánszemélyként jár el, azaz nem képviseli az Egyesült Államokat. Giuliani azonban így is a külügyet megkerülő árnyékdiplomáciát épített ki az ukrán ügyben.
Május elején írt a The New York Times először arról, hogy Giuliani Ukrajnában nyomozna a 2016-os választási beavatkozás eredetével, illetve Bidenék bizonyos ügyleteivel kapcsolatban. Egy május 23-i fehér házi találkozón pedig az ukrán ügyekben eljáró diplomáciai és kormányzati szereplők (köztük Volker, Sondland és Rick Perry energiaügyi miniszter) csalódottan vették tudomásul, hogy Trump nem osztja optimizmusukat az újonnan beiktatott ukrán elnökkel kapcsolatban, és arra utasította őket: Giulianival működjenek együtt. (Tíz nappal a megbeszélés előtt Donald Trump Orbán Viktorral is találkozott a Fehér Házban, erről lásd keretes írásunkat.)
Giuliani Volkeren és Sondlanden keresztül azt üzente az ukrán félnek: konkrétan a Burismával és a 2016-os amerikai választásokkal kapcsolatos nyomozások elindításáról vár bejelentést. (Sondland vallomása szerint ekkor még nem volt tisztában azzal, hogy a Burisma ügye valójában Bidenre vonatkozó nyomozásokat takar, de ez nehezen hihető a korábbi sajtóbeszámolók fényében.) Giuliani árnyékdiplomáciáját még abszurdabbá teszi, hogy közben maga is kétes hírű ukrán–amerikai üzletemberekkel állt kapcsolatban.
A republikánus védekezés összeomlik
Szeptember elejére világossá vált, hogy valami nem stimmel Ukrajna körül: bár erős kétpárti nyomásra a költségvetési szervek végül folyósították a katonai segélyt, a képviselőház további nyomozást tervezett. A whistleblower felbukkanásának hatására pedig az addig óvatos Pelosi sem ellenezte tovább az impeachment előkészítését. A republikánusok azonban illegitimnek nyilvánították a folyamatot, és kritizálták a zárt ajtós meghallgatásokat – pedig ez bevett gyakorlat, amit korábban republikánus vezetésű vizsgálóbizottságok is alkalmaztak.
A zárt ülésekről eddig nyilvánosságra került információk nem ígérnek sok jót Trumpnak, miközben a republikánusok védekezése látványosan omlik össze. Trump „nem volt quid pro quo” mantráját megcáfolni látszik Taylor beszámolója arról, hogy „mindennek” (a katonai segélyt is beleértve) feltétele volt az ukrajnai vizsgálatok elindítása. Az a védekezés pedig, hogy az ukránok nem tudtak a segély visszatartásáról, szintén gyenge lábakon áll: a The New York Times információi szerint magas rangú ukrán tisztviselők már augusztus elején tisztában voltak a támogatás elmaradásával, az AP hírügynökség pedig Zelenszkij köreiből úgy értesült, hogy Kijevben már az új elnök beiktatása előtt is érzékelték az amerikai nyomást.
Ha volt is quid pro quo, az nem feltétlenül jelent hátsó szándékot, hiszen a rendes külpolitikai ügymenet része, hogy az Egyesült Államok egyes támogatásokat konkrét korrupcióellenes lépésekhez köt – hangzik az újabb mentegetés. Csakhogy nincs semmi bizonyíték arra, hogy a Burisma ügyén kívül bármilyen korrupciós vizsgálatot szorgalmazott volna az amerikai kormány az utóbbi időben, ráadásul a The Washington Post úgy tudja: kifejezetten leépítették a korrupcióellenes támogatásokat. A „korrupció” tehát ebben az esetben csakis „Burismát” jelenthetett, a „Burisma” pedig „Bident”.
Mindezek után nem maradt nagyon más érv a republikánus oldalon az eljárás módjának vitatásán kívül, illetve annak hangoztatását leszámítva, hogy bármit is tett Trump, az nem érdemel elmozdítást az elnöki posztról. „A hatalommal való visszaélés nem bűncselekmény” – mondta Matthew Whitaker, Trump korábbi ideiglenes igazságügy-minisztere a Fox News csatornán, ami – amellett, hogy vitatható állítás – semmiképpen sem az a jelmondat, amire az elnök 2020-as újraválasztási kampányát alapozni lehetne.
Hogyan tovább?
Taylor vallomását követően elkerülhetetlennek tűnik, hogy a demokrata többségű Képviselőház megszavazza a vádemelést. Az impeachment azonban szükségszerűen politikai ügy is, és nagy kérdés, hogyan alakul majd a szenátusi tárgyalás. A 100 tagú felsőházban az elnök elítéléséhez kétharmados többség kell, azaz 20 republikánus szavazat szükséges (feltéve, hogy mind a 47 demokrata szenátor Trump bűnösségére szavaz).
A tervek szerint a Képviselőház december végéig szavazna a vádemelésről, így a szenátusi targyalás a jövő év elején következhetne. Addig még rengeteg minden történhet: szeptemberig az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy olyan körülmény előálljon, hogy a republikánusok komolyan megfontolják Trump elmozdítását. Ha a már nyilvánosságra került vádakat megerősítő további tanúvallomások hangzanak el – például John Boltontól, aki szeptemberben viharos körülmények között távozott a nemzetbiztonsági főtanácsadói posztról, és akit nehéz lenne azzal vádolni, hogy „demokrata boszorkányüldözésben” vesz részt –, akkor a reakciók kiszámíthatatlanok lehetnek. Repedések már most is vannak a szenátusi republikánusok között. Mitt Romney, Utah szenátora (és korábbi elnökjelölt) egyre élesebben kritizálja Trumpot, miközben néhány szorosabb újraválasztási csatára készülő szenátor (például Maine, Iowa, Colorado államokból) igyekszik kerülni az állásfoglalást. Külön tényező lehet az a pár republikánus, akik már bejelentették a visszavonulásukat, azaz minden politikai kockázat nélkül hallgathatnak a lelkiismeretükre.
Húsz szenátor átállása még így is távolinak tűnik, de kizártnak ma már nem lehet mondani, hogy Trump belebukjon az ügybe – ebben az esetben Mike Pence alelnök venné át a hivatalát. Ha csupán néhány republikánus is átáll, egy többségi elítélő határozat – függetlenül attól, hogy jár-e közjogi következményekkel – rosszul mutatna Trumpnak. Tovább komplikálja a szituációt, hogy választási év jön: miközben mind Richard Nixon, mind Bill Clinton a második ciklusában „béna kacsaként” szembesült az impeachment fenyegetésével, Trump az újraválasztásért küzdene. Így még akár olyan extrém forgatókönyv is előfordulhat, hogy habár pártja beáldozná, ő mindenképp újraindul.
Akárhogy is ér véget az ügy, Ukrajna csúnyán belekeveredett az amerikai belpolitikai harcokba. Vannak, akik szerint ez az amerikai politika „elukránosodását” mutatja, mások viszont éppen azt emelték ki, hogy az amerikaiak fertőzték meg sajátos küzdelmeikkel az ukrán intézményeket. Az igazság talán valahol a kettő között van: kritikus pillanatban, amikor Ukrajna – a területi épsége elleni orosz támadás közepette – rászorult az Egyesült Államok segítségére, mindkét ország politikusainak és intézményeinek „rosszabb arcát” mutatta a másik felé. De ennek nem feltétlenül kell így lennie.
Bill Taylor ügyvivő azzal fejezte be kongresszusi nyilatkozatát, hogy Ukrajna tárgy helyett cselekvő alanya is lehet saját történetének. „Fiatal emberek egy fiatal országban küzdenek azért, hogy megszabaduljanak a múltjuktól, remélve, hogy egy új kormány végre egy új Ukrajnát hozhat el, amely büszke Oroszországtól való függetlenségére, és készen áll arra, hogy a nyugati intézményekhez csatlakozzon egy biztonságosabb és virágzó élet reményében.” Taylor szerint republikánus és demokrata adminisztrációk ezért támogatták Ukrajnát három évtizeden keresztül, és egy jövőbeli kétpárti politika ehhez a konszenzushoz nyúlhat vissza. Először azonban tisztázni kell: kik és hogyan használták fel az ukránok ügyét belpolitikai és személyes céljaikra.
| Magyar kapcsolatok Az ukrán ügy egyik központi figurája Magyarországon sem ismeretlen: Kurt Volker magyarul is beszél, egy ideig Budapesten teljesített szolgálatot, és azóta is rendszeresen visszajár. Ráadásul nem ápolt rossz kapcsolatokat a magyar kormánnyal: amikor Nyugaton már sokat bírálták az Orbán-kormányt a demokrácia leépítéséért, Volker 2012-ben a The Wall Street Journalba írt cikkében megvédte a magyarországi intézkedéseket, mondván, a demokrácia eltérő formákat ölthet különböző helyeken. Volker az utóbbi években is tartózkodott attól, hogy a magyar belpolitikai folyamatokat minősítse, és csak az Ukrajnával szembeni magyar vétópolitikát bírálta. Trump különleges ukrajnai megbízottjaként pedig láthatóan egészen hasonlóan járt el, mint Magyarországgal kapcsolatban szokott: igyekezett a „rendszeren belül” megoldásokat találni az általa elérhetőnek vélt célok érdekében. Ezúttal azonban könnyen lehet, hogy elszámította magát; a botrány kipattanása óta nemcsak diplomáciai megbízatásából, hanem a McCain Institute-ban betöltött pozíciójából is távozni kényszerült. Amire viszont számítani sem lehetett, hogy ennél is közvetlenebb magyar kapcsolat merül fel az ügyben. A The Washington Post robbantotta a hírt múlt héten, hogy a kongresszusi meghallgatásokon vallomást tevő egyik külügyi tisztviselő szerint Orbán Viktor májusi látogatása is hatással lehetett Trump negatív Ukrajna-képére. Hogy a valóságban a magyar miniszterelnök látogatása mekkora szerepet játszott, az kérdéses: Trump eleve ukránellenes előítéletekkel kezdte elnökségét, és Giuliani akciói erre csak ráerősítettek. Az azonban érdekes, hogy a whistleblowerpanasza szerint egy nappal az Orbánnal való találkozás után döntött Trump úgy, hogy lefokozza az amerikai jelenlétet Zelenszkij elnöki beiktatásán: Mike Pence helyett végül Rick Perry vezette a delegációt. |
