Május végén, a berlini Adlon Hotelban Angela Merkel koalíciós partnerei, a Keresztényszociális Unió (CSU) és a Szociáldemokrata Párt (SPD) tagjai a Narancs jelenlétében fényezték Putyint. A jórészt öltönyös nyugdíjasokból és orosz diplomatákból álló közönség előtt a 93 éves Egon Bahr (Willy Brandt keleti politikájának kidolgozója), Matthias Platzeck egykori brandenburgi tartományi miniszterelnök és egykori SPD-elnök, valamint Wilfried Scharnagl, a CSU pártlapjának, a Bayernkuriernak az egykori főszerkesztője felváltva mantrázták, hogy az Oroszország elleni szankciók ártanak a német vállalatoknak, ezért véget kell nekik vetni. Vlagyimir Putyin pedig több megértést érdemelne a német kormánytól, még ha el is ismerik, hogy nem az a „hibátlan demokrata”, aminek Gerhard Schröder egykori kancellár nevezte őt nem is olyan régen.
Az est apropója Scharnagl új könyve, A szakadékban volt. E mű szerint az ukrán válságot jórészt az amerikaiak konfrontatív magatartása okozta, Németországnak pedig mentálisan vissza kellene térnie a 90-es évek szelleméhez, amikor a német–orosz kapcsolatokra még lehetőségként tekintettek, s nem problémaként. Mert nincs is olyan nagy különbség a német újraegyesítés és a Krím félsziget elcsatolása között, hiszen a maga idejében mindkettőt rossz szemmel nézték a nyugati hatalmak. Scharnagl felemlegeti azt is, hogy a Krímet Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára adományozta az ukránoknak, a lakosság megkérdezése nélkül, így aztán természetes, hogy most visszatér az anyaországhoz. Ha már a félsziget lakossága is megszavazta e váltást! (A szerző valahogy elfelejti hozzátenni, hogy a referendumot orosz katonai megszállás alatt tartották, meglehetősen furcsa körülmények között.)
Bahr a Német–Orosz Fórum és a Családi Vállalkozások Alapítványa (Stiftung Familienunternehmen) felkérésére korábban Moszkvába is elutazott, hogy a Kempinskiben is elmondja: pragmatikus együttműködésre van szükség Oroszországgal, nem szabad folyton felhánytorgatni az emberi jogok megsértését. Kínára se vet ki az EU szankciókat, holott demokrácia tekintetében az sem sokkal különb hely. „Oroszországnak a saját útját kell megtalálnia. A saját tradíciói szerint kell fejlődnie, a demokrácia pedig nem tartozik ezek közé” – idézi őt a Der Spiegel. Bahr teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy a szankciókat nem az orosz belügyek, hanem az imperialista agresszió váltotta ki.
Megérteni az autokratákat
Németországban kisebb divatja van manapság annak, hogy politikusok megpróbálják tisztára mosni az illiberális vezetők imázsát. Az elmúlt egy-két évben leginkább a „Putinversteher”, azaz a Putyin viselkedését megérteni kívánó politikusok kaptak nagy teret a nyilvánosságban, de kisebb léptékben már körvonalazódik egy új jelenség, az „Orbánversteher” is. Nemrégiben Helmut Kohl például nagy européerként jellemezte Orbánt, aki „európai módra gondolkozik és cselekszik”, Klaus von Dohnanyi egykori hamburgi polgármester pedig egy egész tanulmányt szentelt annak, hogy elmagyarázza, miért nem állja meg a helyét az, hogy a magyar miniszterelnök leépíti Magyarországon a demokráciát.
Thorsten Benner, a berlini Global Public Policy Institute igazgatója szerint az elnevezés valamelyest félrevezető, hiszen a „verstehen”, azaz a megértés önmagában nem probléma, ameddig csak azt akarjuk megtudni, hogy mi mozgatja Putyint vagy Orbánt, és minek köszönhetik a népszerűségüket. De sok esetben inkább apologétákról van szó, akik kritikátlanul védelmükbe veszik a vállalhatatlan külföldi politikusokat. A jelenség nem mai keletű, a fentebb említett Scharnagl egykori főnöke és bálványa, Franz Josef Strauß bajor miniszterelnök például előszeretettel vette védelmébe Augusto Pinochet chilei diktátort a 70-es, 80-as években – mondja Benner.
Vajon mi áll e vonzalmak hátterében? – teszi fel lapunknak a szónoki kérdést Yascha Mounk, a Harvard Egyetem oktatója. Mounk júliusban nyílt levélben jelentette be, hogy kilép az SPD-ből, mivel úgy látja, a párt jó pár kérdésben már nem képviseli a szociáldemokrata értékeket. Mert azt még lenyeli, hogy Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter úgy kívánja megoldani az ukrán konfliktust, hogy közben mindennemű konfrontációt kerülne Putyinnal, de ennél sokkal rosszabb az, hogy nyilvános kijelentéseikben Helmut Schmidt és Schröder exkancellárok is elbagatellizálják a Krím annektálását.
Szerinte egykori pártjában négy ok miatt hajlik a tagság arra, hogy Putyint a védelmébe vegye. Az első történelmi – a német baloldal már az 1917-es októberi forradalom óta táplál némi szimpátitát a Szovjetunió és Oroszország iránt. Ezt ma jócskán felerősíti a Willy Brandt-féle Ostpolitik iránti nosztalgia, amely a 60-as évek végétől látványosan javította Németország és a kommunista államok kapcsolatát. „Csakhogy Brandt úgy volt képes nyitni a Szovjetunió felé, hogy mellette elkötelezett NATO-tag tudott maradni, és vállalta, hogy a szövetségi köztársaság fellép a Szovjetunió ellen, ha az fenyegetően viselkedik a szomszédságában. Ma a szociáldemokraták új, olcsóbb Ostpolitikot akarnak, amiben nem kell komolyan venni a katonai szövetségeket, nem kell költeni a Bundeswehrre, a hadseregre, se arra reagálni, ha Putyin bekebelez valamennyit egy másik ország területéből – mondja Mounk. – Mi, németek nem szeretjük az erőpolitikát, ezért annak érdekében, hogy megőrizhessük a morális tisztaságunkat, és elmondhassuk, mekkora pacifisták vagyunk, meg hogy minden szomszédunkkal mennyire jóban vagyunk, úgy teszünk, mintha nem is tudnánk az ötezer ukrajnai civil áldozatról” – teszi hozzá.
A harmadik ok Mounk szerint a „félreértett pacifizmus” és a „vulgáris antiamerikanizmus” keveréke: a német baloldalon ugyanis sokan úgy gondolják, hogy a világ összes háborújáról – közvetve vagy közvetlenül – Amerika tehet. Ez nagyjából egybevág azzal, amit John J. Mearsheimer a Foreign Affairs magazinban tavaly publikált, megosztó cikkében írt.
E szerint Putyin részéről, miután veszélyeztetve érezte magát – ígérete ellenére – a kelet felé terjeszkedő NATO-tól, a Krím elfoglalása volt az egyetlen logikus reakció. Így látja ezt az SPD-től balra álló pártformáció, a Die Linke is. Gregor Gysi úgy fogalmazott, hogy „Putyin racionális érdek- és hatalompolitikus, nem pedig egy őrült. Szerintem ez elég ahhoz, hogy sikerüljön majd megegyezést találni.”
Márciusban a zöldek agytrösztjeként funkcionáló Heinrich Böll Alapítvány nagyszabású Ukrajna-konferenciát tartott, amelynek egyik meghívottja a Putyinnal szemben rendkívül kritikus Timothy Snyder amerikai sztártörténész volt. A rendezvényt követően a zöld párt balszárnyán többen felháborodásuknak adtak hangot azért, mert szerintük a konferencia résztvevői amerikai neokonzervatívok módjára démonizálták Putyint, sőt, kormányzását több alkalommal is Sztálinéhoz és Hitleréhez hasonlították. A párt fundamentalistái rövid időn belül össze is gyűjtöttek négyszáz aláírást az alapítvány vezetőségének elmozdítása érdekében.
Mounk szerint a negyedik ok pedig az, hogy egyes politikusok „kiárusították a politikai lelkiismeretüket a könnyű pénzért cserébe”. Schröder oroszbarát álláspontja nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy a Gazprom igazgatótanácsában ül. Ezzel együtt máig befolyásos figura az SPD-ben és környékén, elvégre mégiscsak ő volt az utolsó szocdem kancellár. Ráadásul nem is egy Robinson Crusoe: egykori belügyminisztere, Otto Schily több százezer eurós összeget kapott Kazahsztán elnökétől, Nurszultan Nazarbajevtől, hogy segítse előmozdítani a kegyvesztetté vált elnöki vej, Rahat Alijev elleni lejáratókampányt.
A konzervatív pártoknál ezzel szemben az energiabiztonság, az orosz gáz megkerülhetetlensége és persze a német ipar vélt vagy valós érdekei számítanak a legfontosabb hajtóerőnek, amikor Putyin simogatásáról van szó.
Propaganda meggyőződésből
A politikusok Putyin-barátságát persze az is motiválhatja, hogy a német választó is hajlamos Putyinnal és az oroszokkal szimpatizálni – vagy legalábbis jóval kevésbé kritikus vele, mint azt a német lapok véleménycikkei sugallják. „A németek 55 százaléka azt mondja, nem kéne megvédeni Lengyelországot, ha az oroszok megtámadnák” – hoz egy példát Mounk. – Kazahsztán annyiban más, hogy arról az átlag német nem tud semmit, így nem is érdekli, milyen kapcsolatban van az országgal a német politika” – teszi még hozzá. De így vannak Magyarországgal is. A legtöbb német nemigen tudja, kicsoda Orbán Viktor, éppen elég nekik külpolitikából az euróválság meg a görög kérdés. „Megvan még az a mentalitás az emberekben, hogy Magyarország keleti ország, ahol folyton megsértik az emberek jogait, szóval az egész nem olyan nagy ügy, mint ha Franciaországban vagy Angliában történne” – magyarázza Mounk.
Putyin és Orbán német barátai között az mindenesetre döntő különbség, hogy Magyarország nem fizet a miniszterelnökéről jó véleményt megfogalmazó németeknek – állítják egyöntetűen a megkérdezett szakértők. (Tegyük ehhez gyorsan hozzá: Peter Spary sztárlobbista alkalmanként szervez azért egy-két reggelit a Bundestagban, ahol elmagyarázza a megjelent képviselőknek, hogy mi is bizonyos kérdésekben a magyar álláspont.) A Német Külpolitikai Társaság (DGAP) júniusban tette közzé – a részben Friede Springer, Axel Springer médiamogul özvegye által támogatott – Magyarország a médiában 2010–2014 c. jelentését. Ebben a már említett Klaus von Dohnanyi és szerzőtársai azt írják, Orbánt súlyosan félreérti a német média, hiszen egy normális és szabad ország miniszterelnökét kellene benne látni, aki a németekkel összefogva még akár „Európa demokratikus fejlődésének a motorja” is lehetne. (A tanulmány egyik magyar társszerzője, Hegedűs Dániel épp lapunkban határolódott el a szövegből levonható következtetésektől Torz kép alakul ki Magyarországról című, június 18-án megjelent írásában – a szerk.) Forrásaink szerint Dohnanyi olyannyira nem hagyott beleszólni vagy belelátni a tanulmány előkészületeibe, hogy a berlini magyar nagykövetség munkatársai szabályosan rettegtek, mi áll majd a a szövegben, és iszonyatosan meglepődtek, amikor azt észlelték, hogy a tanulmány akkor se beszélhetett volna sokkal kedvezőbben a miniszterelnökről, ha maga Habony Árpád mondta volna tollba.
„Dohnanyi szerintem túlságosan hisz a német–magyar barátságban, és úgy gondolja, hogy ennek mindenáron működnie kell” – vélekedik Benner arról, miért lett ennyire pozitív a szöveg. Az meg, hogy Németország egyik legnagyobb presztízsű külpolitikai elemző műhelye, a DGAP nem állt el a megjelentetésétől, és az amúgy meglehetősen liberális szponzor sem zavartatta magát, leginkább a 86 éves Dohnanyit övező tiszteletnek tudható be. Hamburg egykori polgármestere csak élt azzal a lehetőségével, hogy szinte bármit megtehet. Nem ez az első alkalom, hogy egy vállalhatatlan politikus mellett áll ki: pár éve az SPD-s Thilo Sarrazin rasszista botránykönyvét vette védelmébe (a mű amellett érvelt, hogy a bevándorlók elhülyítik Németországot).
A valódi Orbán-rajongókat viszont a konzervatívok között kell keresni, leginkább a CSU-ban. Merkel keresztényszociális testvérei között ugyanis még a legnagyobb európai össztűz alatt is voltak, akik Orbán védelmére keltek. Az Európai Parlamentben például Bernd Posselt „ideológiailag motivált cirkusznak” nevezte a médiatörvényt ért kritikákat, míg Manfred Weber „politikai hisztériáról” beszélt. Vélhetően a párt tagjai közül sokan azt szeretik Orbánban, hogy erős vezető, aki az ő szemükben a hagyományokat képviseli, szembeszáll a mai „posztmodern kultúrával”, és nem ódzkodik a bevándorlóellenes szólamoktól sem. Vagy ahogy Benner fogalmaz: „Egy igazi konzervatívot látnak benne, olyasmit, amit hiányolnak a Merkel-féle CDU-ból.”
