Amikor 2007 februárjában Illinois állam szenátora, Barack Obama bejelentette, hogy megméreti magát a Demokrata Párt elnökjelölt-választási előkampányában, az Egyesült Államok legsürgetőbb feladatának az látszott, hogy rendezze katasztrofális hadipolitikai állásait, és helyreállítsa megtépázott tekintélyét a nemzetközi politikában. Amikor 2008 augusztusában a párt denveri konvencióján a demokraták hivatalos elnökjelöltjévé választották, Obama szónoklatában - ezeken túl - az egészségbiztosítási rendszer kiterjesztését, az alsó középosztály felzárkóztatását, a politikai frontvonalak felszámolását és új politikai kultúrát ígért a választóknak. A Bush-korszakkal szemben megfogalmazott jelszavai - "remény" és "változás" - forradalmi szemléletváltást ígértek a szabadságjogok és az esélyegyenlőség érvényesülésében is.
Ám 2008 őszén az amerikai pénzügyi szektor néhány hét alatt összeroppant, és mire 2009 januárjában az Egyesült Államok 44. elnöke hivatalba lépett, havonta 700 ezer munkahely szűnt meg országszerte. Az állampolgárokat immár nem a guantánamói fogolytábor jövője vagy a melegek jogai foglalkoztatták, hanem az, hogy biztonságban tudják a munkahelyüket.
Obama 2005-től 2008-ig mindössze szűk három évet töltött el a washingtoni szenátusban. Korábban három ciklust végigdolgozott ugyan illinoisi szenátorként is, de se polgármester, se kormányzó nem volt - még csak egyszerű cégvezető sem. (Demokrata elődje, Bill Clinton elnökké választásakor már több mint tíz év kormányzói tapasztalattal bírt, pedig fiatalabb volt, mint Obama 2008-ban.) A hawaii születésű jogászprofesszor egyetlen vezető beosztása a Harvard Egyetem jogi folyóiratának elnöki posztja volt, s nem rendelkezett számottevő washingtoni - azaz nagypolitikai - kapcsolatokkal sem. Jórészt ennek is köszönhető, hogy az Obama-adminisztráció első és második sorában a Clinton-éra több funkcionáriusa is helyet kapott.
Csakhogy Obamát nem a múltja, hanem a jövője miatt választotta meg elnökének Amerika. Nem is azért, mert kiforrott és pontos terve lett volna az ország minden problémájára, inkább mert hihetően fogalmazta meg meggyőződését az ország következő évtizedeiről. Obama újszerű társadalom- és külpolitikájával akarta megváltoztatni az országot - ám ciklusa egy addig szinte ismeretlen mélységű recesszió kezdetére esett. Munkája így nem víziója megvalósításáról szólt, hanem a gazdasági katasztrófa elhárításáról.
Varázstalanítás
A kampányfinisben Obama - csatlakozva a republikánus elnökjelölt John McCain szenátorhoz - reflexszerűen megígérte a választóknak, hogy megvédi a munkahelyüket. Első intézkedései között egy 787 milliárd dollár értékű gazdaságfellendítő csomagot terjesztett a kongresszus, majd a szenátus elé. Bár ezt az intézkedéssorozatot - későbbi kiegészítésekkel számolva - eleve tíz évre osztotta be, azonnali hatásként két év alatt hárommillió munkahely "megmentését, illetve megteremtését" várta. Az összeg nagy része az infrastruktúra, az egészségügy és az oktatás finanszírozására, hátrányos helyzetű csoportok közvetlen támogatására, illetve az alacsony és középkeresetűeknek nyújtott adókedvezményekre ment el.
De a válság csak 2009 harmadik negyedévében tetőzött, s addig több mint nyolcmillió amerikai munkahely esett áldozatául, amivel az állástalanok aránya történelmi magasságba, 10 százalék fölé emelkedett. 2009 végén közel 24 millió amerikai keresett munkát. Obama a 2010-es büdzsé tervezése során további billiós nagyságrendű készenléti keretet különített el a recesszió eszkalálódása esetére, de ezzel alaposan megkésett. Stábjával (és egész Amerikával) együtt alábecsülte a válság mélységét, amiért nagy árat kellett fizetnie.
A csomagot - előre kalkulálható hosszú távú hatásai miatt - a szakértők többsége dicsérte, s makroszinten már a következő év elején érezhetők is voltak első pozitív hatásai. A 2008. negyedik negyedévében mért negatív csúcs, a 8 százalékot is meghaladó GDP-arányos visszaesés után, 2009 végén az amerikai gazdaság már 4 százalékos növekedést produkált, 2010 elejére pedig növekedésnek indult a foglalkoztatottak száma is. Ám a veszteség annyira súlyos volt, hogy az elnök népszerűsége törvényszerűen zuhanni kezdett. Ehhez hozzájárult, hogy a választók jelentős része a bankokat kisegítő 500 milliárdos állami eszközátvételi programot, a feltőkésítésüket is neki tulajdonította, holott azt még - egyik utolsó intézkedéseként, demokrata támogatás mellett - George W. Bush fogadtatta el. Az állásuk után kapaszkodó amerikaiak azt látták, hogy a gazdaság bedől, Obama pedig erőtlenül magyarázkodik, mennyire helyteleníti, hogy a 173 milliárd állami dollárral kitömött AIG bank milliós bónuszokat utal a vezetőinek. Azt látták, hogy miközben százezrével hullanak az állások, a kormány irtózatos kockázatot vállalva 62 milliárd dolláros állami kölcsönt biztosít a csőd és ezzel a megszűnés közelébe sodródott General Motorsnak és a Chryslernek, az amerikai autógyártás két megavállalatának. Úgy tűnt, míg az elnök válságintézkedései súlyos százmilliárdokkal növelik az ország adósságát, érdemi (értsd: azonnal érzékelhető) eredményük nincs. Obama leginkább egy olyan hajókapitány benyomását keltette ekkor, aki határozottan és bátran kiáll az utasok elé megnyugtatni őket, holott már a derekáig ér a víz. 2009 "varázstalanította" Obamát, és porrá zúzta a messianisztikus vezető képét, amit a demokraták a kampány idején megfestettek. Az elnök támogatottsága - a 2009 eleji 82 százalékról - egyetlen év alatt 50 százalék körülire esett vissza.
Lenin és Sztálin
A politikai béke megteremtésének illúziója is hamar szertefoszlott. Hiába szeretett volna integráló szerepben fellépni, Obama vállalásaiba eleve kódolva volt, hogy a két párt a szociális-ideológiai kérdésekben - amilyen az abortusz, a bevándorlás vagy a melegek jogainak ügye - távolodni fog egymástól. A ciklus előrehaladtával Obama egyike lett a republikánus szavazók által legjobban elutasított demokrata elnököknek: 90 százalékuk kimondottan "nem kedveli" őt. A baloldali sajtó ezt nemritkán lappangó rasszista motívumokkal, a jobboldali pedig az elnök "szélsőségesen" baloldali politikájával magyarázza. A demokraták és a republikánusok nemhogy mondjuk az abortusz kérdésében, de kevésbé fajsúlyos társadalmi-politikai ügyekben sem jutottak közös nevezőre; már az Obama által elsőként szignált törvényen összekaptak. Ezt a jogszabályt egy jacksonville-i nyugdíjasról, Lilly Ledbetterről nevezték el, aki - felmondása után - beperelte volt munkaadóját, a Goodyeart, amiért éveken át alacsonyabb fizetést kapott, mint hasonló beosztású férfi kollégái. A legfelsőbb bíróság végül nem adott neki igazat, mondván, a folyamatosan felvett havi fizetés nem tekinthető a diszkrimináció bizonyítékának, Ledbetternek rögtön az első után kellett volna panaszt tennie. Az új törvény már biztosítja a nőket arról, hogy bármikor bírósághoz fordulhatnak, ha javadalmazásukat tekintve diszkriminálva érzik magukat. A republikánusok - mint annyiszor, felesleges piaci beavatkozásra hivatkozva - elutasították a törvénymódosítást. Hasonlóan nem értett egyet a két nagy párt a gyűlölet-bűncselekményekről rendelkező szövetségi törvény bővítéséről, amit Obama a rasszista és homofób gyilkosságok visszaszorításáért tartott fontosnak. E törvényre reagálva Todd Tiahrt kansasi republikánus képviselő George Orwell Állatfarm c. regényét idézve arról beszélt a kongresszusban, hogy nem szerencsés, ha áldozatok és áldozatok között az igazságszolgáltatás különbséget tesz. Megakadályozni nem tudták persze a módosítást, de a GOP- ("Grand Old Party") frakció bő 90 százaléka elutasította a törvényt.
Politikai hordereje mégis leginkább annak volt, hogy meg tudnak-e állapodni a pártok a válságkezelés fő irányairól. Nem tudtak. A két tömb már a gazdaságélénkítő csomag, tehát a ciklus első döntő kérdésében összekülönbözött. Míg Obama a középosztály megerősítése érdekében a tehetősebbek adóterheit is kész volt növelni, addig a republikánus párt hagyományosan a kis állam, a piaci szabályzás lazítása és az adókulcsok általános csökkentése mellett érvelt. Bármilyen kritikus volt a helyzet, a kongresszus kisebbségben lévő republikánus frakciója bőven 90 százalék feletti többséggel utasította el a demokrata tervet, s a 100 tagú szenátusban ülő 41 GOP-szenátor közül is csupán hárman bólintottak rá. A szélkonzervatív képviselők a csomag bejelentésétől kezdődően egymásra licitálva illették egyre harsányabb jelzőkkel ("szélsőbaloldali, kommunista") Obamát, s ez a vetélkedés később - az egészségbiztosítás reformját követően - csak élesedett. A verseny első felvonását kétségtelenül Mike Huckabee korábbi arkansasi kormányzó nyerte, aki egy 2009 eleji kongresszuson a csomagról csak annyit mondott, hogy "még Lenin és Sztálin is imádná ezt a cuccot".
Obamacare
A meredek népszerűségvesztés mellett a demokratáknak esélyük sem volt arra, hogy a 2010 novemberében esedékes időközi képviselő-választáson megőrizzék a kongresszusi többségüket. (A kékek végül a szenátusban többen maradtak, mint a pirosak, ám a képviselőházban 242-193 arányban kisebbségbe szorultak.) Obama pontosan tudta, hogy legfontosabb politikai vállalásait 2010 első felében kell teljesítenie, mert erre később - a szükséges képviselőházi többség hiányában - bizonyosan nem lesz lehetősége. Ebben az időszakban fogadták el a jobbról ("újabb felesleges állami beavatkozás") és balról ("a Wall Street nyomására felpuhult, könnyen kijátszható") is kritizált Dodd-Frank-reformot, ami a pénzügyi szektor szigorúbb állami felügyeletéről rendelkezett, valamint egy újabb, kis- és középvállalkozásokat, illetve az alsó középosztályt segítő adócsökkentő programot is. A legfontosabb természetesen annak az általános biztosítási rendszernek a megteremtése volt, amiről elsőként a 60-as évek demokratái - mindenekelőtt Lyndon B. Johnson - kezdtek álmodozni, ám amit még a republikánusok köreiben is legjobban elviselt demokrata elnök, Bill Clinton sem tudott lenyomni a GOP torkán.
A biztosítási reformot Obama már a kampánya során is személyes missziójaként emlegette; e jogszabálycsomag - amennyiben a republikánusoknak nem lesz lehetőségük visszavonni, s 2014-től érvénybe is lép - az Egyesült Államok elmúlt időszakának egyik legnagyobb jelentőségű intézményi átalakítását eredményezheti. Az állami népesség-nyilvántartó hivatal 2009-es adatai szerint majd' 50 millió amerikai állampolgárnak nincs egészségbiztosítása, ami a 310 milliós lélekszámot figyelembe véve lesújtó arány. A váratlan egészségügyi költségek családok tízezreit döntötték adósságba, s okoztak olyan költségeket az amerikai államnak, amelyek már középtávon finanszírozhatatlanná tették az egészségügyi rendszert. Az állam mostantól elvárja az állampolgároktól (és a munkáltatóktól), hogy biztosítotti státusszal rendelkezzenek, egyszersmind kötelezi a biztosító cégeket, hogy - korra, nemre és egészségügyi állapotukra való tekintet nélkül - mindenkivel kössenek biztosítást. Az ellenzék által csak Obamacare-nek hívott szisztéma előzetes becslések szerint néhány éven belül legalább 30 millió amerikait von be az egészségbiztosítás rendszerébe. A republikánusokat külön bőszítette, hogy az elnök ezzel meghosszabbította baloldali adópolitikáját is, ugyanis az Obamacare a döntően alacsony keresetű rétegek biztosításának kezdeti költségeit jelentős részben a 200 ezer dollár felett keresők egészségügyi hozzájárulásának megemelésével tervezi finanszírozni (meg a gyógyszeriparra kivetett különadókból). A biztosítási rendszer újraszabása még az elkötelezett demokrata szavazók között is vitát generált, republikánus berkekben pedig valóságos lázongást robbantott ki. A Tea Party, a republikánus párt jobbszéle újabb brutális "szocialista" beavatkozást, a még radikálisabbak az ingyenélő illegális bevándorlók élősködésének intézményesítését látták benne. (A Tea Partyról, illetve a republikánusok radikalizálódásáról lásd korábbi cikkeinket: It's Party Time! , 2010. szeptember 9., és Vad vezet világtalant , 2012. március 29.) 2010 végére az elnök elvesztette kongresszusi többségét, támogatottsága mélypontra jutott, és nyilvánvalóvá vált, hogy a ciklus második fele maga lesz a pokol. Mindent feltett egy lapra, hogy elfogadtassa főművét, de még így sem lehetett biztos abban, hogy az kiállja majd az alkotmányosság próbáját. A legfelsőbb bíróság végül 2012 júniusában, minimális többséggel alkotmányosnak minősítette a törvényt.
Két tűz között
Az elnök hajthatatlan politikája a ciklus második felére már hozott látható eredményeket. Noha 2009-ben szinte összes tanácsadója óva intette tőle, az autóiparnak adott kölcsön látnoki húzásnak bizonyult. A 2010 eleji fellendülésnek köszönhetően a General Motors és a Chrysler előbb fizette vissza a kölcsönt, így a beavatkozás nem csupán egymillió munkahelyet őrzött meg, de további 100 ezer létesítéséhez is hozzájárult. (A demokrata kampány azért is emlegeti ezt szívesen, mert azt az Obamát mutathatja meg általa, aki döntései meghozatalakor azok valódi hatásait mérlegeli, és nem a pillanatnyi népszerűségi mutatókat. Az sem utolsó szempont, hogy 2009-ben a republikánusok mai elnökjelöltje, maga Mitt Romney mondta azt, hogy az autóipar szíveként ismert "Detroitot csődbe kell engedni".) 2010 végétől már havi egy-két százezerrel bővült a munkahelyek száma, és ez a növekedés kitartott egészen 2012 őszéig. (A kampányban a demokraták egyik fő üzenete már épp az volt, hogy a munkahelyek száma 29 hónapja nő.) Csakhogy a foglalkoztatás lomha bővülése távolról sem volt képes pótolni a 2009-es veszteségeket, így Obamának 2010 végén újabb munkahelyteremtő tervekkel kellett előhozakodnia - immáron a republikánus többséggel bíró kongresszus jóváhagyását kérve. Az elnök afféle szimbolikus gesztust gyakorolva belement, hogy két évvel meghosszabbítsa Bush elnök tíz évvel korábban törvénybe iktatott adócsökkentő programját, és elfogadta a GOP-képviselők azon kívánalmát is, hogy a 250 ezer dollár felett keresőkre is terjesszék ki az adókulcsok visszavágását. Ezzel egyidejűleg elérte, hogy a csomag - mások mellett - rendelkezzen a főiskolások tandíjhitelének bővítéséről, valamint a középosztály év végén lejáró adókedvezményeinek és a rendkívüli munkanélküli-segélyek folyósításának a meghosszabbításáról. A program összértéke meghaladta a 2009-es év elejit, s közel 860 milliárd dollárt emésztett fel.
Obamát ezúttal sem hagyták cserben az ösztönei: megérezte, hogy szüksége lehet még a GOP-frakció egyes csoportjainak jóindulatára. 2011 elején az új program hatásai csak a kiadási oldalon jelentkeztek, közben az első negyedévi GDP-arányos gazdasági növekedés a 2010 során stabilizálódott két százalékról nulla közelébe esett. Az országnak sürgősen 2300 milliárd dollárnyi kölcsönre lett szüksége, és elkerülhetetlennek látszott az adósságplafon emelése is, máskülönben a fizetőképessége is veszélybe kerülhetett volna. A helyzet súlyosságát az adta, hogy a GOP elnökválasztási előkampánya miatt bezsongott Tea Party 60 tagú frakciójának tagjai már korábban megfogadták, hogy semmi szín alatt nem járulnak hozzá az államadósság növeléséhez. Radikalizmusuk egyébiránt nem érthetetlen, hiszen tíz év alatt két és félszeresére, 57,6 százalékról 93,4 százalékra nőtt a GDP-arányos államadósság. Obamának - hosszú hónapok alkudozásai után - végül sikerült megalkudnia a republikánusok mérsékelt szárnyával, és megemelni a 14 ezer milliárdot is meghaladó adósságplafont, amivel az ország kitáncolt a csődközeli helyzetből, és a világgazdaság szereplői is fellélegezhettek. (Az esetről lásd cikkünket: Melegszik, 2011. július 28.) Az elnök sokadszorra tapasztalhatta meg, hogy van, amikor a legrosszabb elkerülése a legnagyobb győzelem.
Ismeretlen ismerős
Paradox helyzet, hogy a 2008-ban alapjogi harcosként fellépő Obamának épp a republikánusokkal és a gazdasági katasztrófahelyzet árnyaival folytatott hadakozás jelenthet mentséget egyes érzékeny társadalompolitikai ügyek hanyagolására. A közvéleménynek a mai napig nem sikerült elmagyarázni, miért törölte el tavaly a kormány annak a lehetőségét, hogy nemi orientációjától függetlenül mindenki szolgálhasson a hadseregben. Bár Obama kiállt a melegházasság intézménye mellett is, jogi előrelépés e területen nem történt - ahogy az elnök adós maradt az illegális bevándorlás ügyének rendezésével is. Ugyanígy rengeteg a kérdőjel a guantánamói fogolytábor bezárása körül: bár több törvényi lehetősége adódott erre a kabinetnek, mégsem történt meg. Minden bizonnyal e mulasztások is hozzájárultak ahhoz, hogy a vezető lapok kommentárjai még négyévi kormányzás után is Obama motivációinak, szándékainak megértésén és megmagyarázásán fáradoznak. Ezt jól mutatta az első denveri elnökjelölti vitát követő sajtóvisszhang is. A publicisták - Obama házassági évfordulójától kezdve elbizakodottságán át a denveri magaslat oxigénellátottságáig - ezer magyarázatot találtak arra, hogy az elnök miért volt annyira indiszponált. Valóban: míg Obamában a 2008-as kampány alatt szenvedélyes, nyíltan beszélő szónokot ismert meg Amerika, addig elnökként inkább visszafogottan, nem-ritkán szenvtelenséget sugározva kormányozta az országot. Magabiztosságot sugallt; mégis sokaknak feltűnt, hogy milyen semleges hangon képes szólni a történelmi magasságokba emelkedő munkanélküliségről éppúgy, mint Uszáma bin Ládin levadászásáról. Egyre profibb lett, de egyre távolságtartóbb is. A környezetében készült riportok alátámasztják azt az általános vélekedést, hogy Obama elődeihez mérten is páratlanul intelligens vezető, aki végsőkig ragaszkodik elveihez és értékeihez. Szabad perceiben - amikor épp nem a családjával van, és nem is golfozik vagy kosárlabdázik - az állampolgárok leveleit olvasgatja; azt pedig, hogy szeret énekelni, a kamerák előtt sem titkolja. De ugyanezekben az újságokban washingtoni lobbisták, kampányának támogatói és fehér házi beosztottak is túlzottan hivatalos - helyenként már-már fölényes - stílusára, megközelíthetetlenségére panaszkodnak. Nem tudni, mennyire lesz ez fontos momentum a jövő kedden: de a rendkívül szoros versenyt a jelek szerint egy szűk, ideológiai alapon egyik oldal felé sem elkötelezett, bizonytalan réteg fogja eldönteni. S mivel a krízis további kezelésének tervei mind Obamánál, mind Romneynál igen homályosak, a szokottnál is jelentősebb szerepet kaphat a jelöltek személyisége, habitusa.
Obama most sem árul zsákbamacskát: a kampányban világossá tette, hogy szükségesnek tartja a leggazdagabb rétegek adóterheinek növelését és a középosztály további tehermentesítését, stabilizálná az egészségbiztosítás rendszerét, extra forrásokat fordítana az oktatásra, és alaposan megvágná a hadügyi kiadásokat. Hogy milyen jövőt kínál, az többé-kevésbé világos az amerikaiaknak. Már csak az a kérdés, hogy bíznak-e még benne.
Obama külpolitikája: több-kevesebb sikerObama többé-kevésbé következetes külpolitikát folytatott, és ezzel helyreállította Amerika nemzetközi megítélését a katasztrofális Bush-éra után. Bár ebből az amerikaiak keveset érzékelnek, ez az adminisztráció legnagyobb érdeme - még ha Obama (és külügyminisztere, Hillary Clinton) el is követett néhány súlyos stratégiai hibát. A Pew Global Attitudes Project 2008 és 2011 közötti felmérése szerint Amerika megítélése tizenöt országból tízben, átlagosan 26 százalékkal javult. Obama 2008-ban megígérte, hogy kivonul Irakból - tavaly decemberben az utolsó amerikai katona is elhagyta az arab országot. Az elnök vitathatatlan eredménye, hogy jelentősen meggyengítette az al-Káida nemzetközi hálózatát, és tavaly májusban, precízen kivitelezett akció végén speciális egységei kiiktatták Uszáma Bin Ládint. Obama diplomáciai aktivitását "pragmatikus progresszívként" jellemzik. Rehabilitálta a Bush-éra alatt elhűlt orosz-amerikai kapcsolatokat, és 2010-ben meg is állapodott Dmitrij Medvegyev elnökkel a két ország nukleáris készleteinek egyidejű csökkentéséről. Lassú, de érzékelhető közeledés indult: nem véletlen, hogy a kampányban Obama többször nekiment Mitt Romneynak, amiért az ország első számú geopolitikai ellenfelének nevezte Oroszországot. Történt némi előrelépés a kínai-amerikai kapcsolatokban is. Obama 2009 novemberében Pekingbe látogatott, ahol gazdaságról, a nukleáris fegyverkezés terjedéséről és a klímaváltozásról tárgyalt. A külügy egyik stratégiai célkitűzése meggyőzni a kínai adminisztrációt arról, hogy az elmúlt évtizedben robbanásszerűen megnőtt politikai-gazdasági potenciáljuk felelősséget is ró rájuk a nemzetközi politikában. Obama nagy hangsúlyt helyezett a diplomáciai párbeszédre, és távolról sem csak a szövetséges kapcsolatok építésekor. Nem vonta kétségbe Irán jogát az atomenergia békés felhasználásához, és üdvözölte az iráni népet a perzsa újév alkalmából; ugyanakkor minden politikai-gazdasági eszközt bevet, hogy megfékezze az iráni atomprogramot. Közel-keleti teljesítménye viszont messze elmarad az elvárásoktól. A palesztin-izraeli konfliktus mediátoraként irreális elvárásokkal élt Izrael felé azzal, hogy a letelepedési folyamatok azonnali befagyasztását kérte a megszállt területeken. Emiatt nemcsak Izraelben lett népszerűtlen, de Mahmoud Abbasz palesztin elnököt is felállította az asztaltól, aki mégsem tehetett úgy, mintha kevesebbel beérné, mint az amerikai elnök. Sok kritika érte Obamát amiatt is, hogy noha a kivonulás tervben van, az elnök stabilizálta az ország katonai jelenlétét Afganisztánban és Pakisztán északnyugati részein. Ez pedig sokak szemében megkérdőjelezi a 2009-ben neki ítélt Nobel-békedíjat. Obama szóban fellépett a diktátorok ellen, de nem avatkozott bele közvetlenül az arab tavasz eseményeibe - ezt jobbára a javára írják. |
Harc a bűvös 270-értJövő kedden Amerika nemcsak elnököt választ: a 100 tagú szenátus 33 helyéért és az összes képviselőházi helyért is zajlik majd a küzdelem. Lapzártánkkor az öt nagy kutatóintézet adatai kiegyenlített, esetleg nagyon szűk demokrata többséggel működő szenátust vetítenek előre. Az viszont szinte biztos, hogy a képviselőházban a republikánusok megőrzik többségüket. A döntő meccs persze az elnökjelöltek között zajlik. Az amerikai elnököt nem közvetlenül a választók, hanem az ún. elektorok választják. A választási testületek - a népességszám alapján - minden évben megállapítják, melyik állam hány elektort delegál az elektori testületbe, az Electoral College-ba. A sajátos, többségi jellegű amerikai rendszerben mindegy, hogy egy-egy államban mennyivel kap a győztes jelölt több szavazatot: abból az államból az összes elektort ő küldi a szavazótestületbe. Épp ezért a kampány az utolsó hetekben, napokban már csak a billegő államokra korlátozódik, azokra, ahol még nem dőlt el a verseny. Az elektori testület 538 főből áll, a győzelemhez tehát a jelöltnek 270 elektort kell maga mögött tudnia. A zsinórmértékként ismert realclearpolitics.com október végi, a vezető intézetek adatait összesítő mutatói szerint a demokraták 201, a republikánusok 191 elektori helyet biztosan megkaparintanak: az igazi verseny eszerint a maradék 146-ért zajlik. (Merészebb becslések ennél már több helyet is kiosztottak.) A verseny kiegyensúlyozottságát mutatja, hogy az 50 állam közül 11 billeg, azaz 11 államban választja el kevesebb mint 5 százaléknyi valószínűsíthető szavazat a jelölteket. (Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy minden adat a mérési hibahatáron belül van.) Ha a puszta számmisztikára hagyatkozunk, Obama egy hajszállal mégis esélyesebbnek tűnhet. A 11 billegő állam közül ugyanis Romney egyedül a 15 elektori helyről döntő Észak-Karolinában vezet megnyugtató, 3,8 százalékos előnnyel. Vezet még a kulcsfontosságú, 29 helyről döntő Floridában is, ott viszont épp csak, 1,8 százalékkal. Romney nem veszíthet Floridában, akkor esélye sincs. Két államban - a 13 elektort delegáló Virginiában és a 9-et küldő Coloradóban - az állás egyelőre döntetlen. A fennmaradó hét államban Obama áll jobban, a 20 helyről döntő Pennsylvaniában, a 16 helyről döntő Michiganben és a 10 helyet garantáló Minnesotában ráadásul megnyugtató fölénnyel. Virginián és Coloradón kívül a választás napján Ohióra érdemes odafigyelnünk. Ohio 18 elektort küld a testületbe: Obama fórja itt kétszázaléknyi. Ha az elnök itt nyerni tud, akkor hatalmas lépést tesz a Fehér Ház felé. De jósolni a hibahatáron belüli különbségek, a sok billegő állam és a rengeteg variációs lehetőség miatt lehetetlen. Ráadásul hiába tűnhet a kockás papíron Obama picinyt esélyesebbnek, a kampány utolsó heteinek hangulata és a tendenciák inkább Romney mellett szólnak. |
