Erősen leegyszerűsítve a helyzetet: Észak-Szudán lakossága mohamedán arab, Dél-Szudánt pedig számos, eltérő nyelvű, kultúrájú és vallású, részben keresztény hitre térített fekete-afrikai törzs lakja, vagyis a két országrész sohasem tartozott igazán együvé. Ezt az erőteljes amerikai rábeszélés mellett kidolgozott 2005-ös Átfogó békeegyezmény (CPA) is érzékeltette, amennyiben előírta a mostani népszavazást. A szudáni vezetés, amely hosszú időn keresztül fegyverszállításokkal is elősegítette a Dél-Szudánon belüli ellentétek elfajulását, a pillanatnyi jelek szerint belátta, hogy az elszakadási folyamat visszafordíthatatlan.
A CPA az elszakadást csak az egyik lehetséges opciónak tekintette, a másik a déli országrész politikai, gazdasági egyenrangúságának a megteremtése volt, ez azonban nem haladt az itteni elvárásoknak megfelelően. Igaz, az olajjövedelmekből való részesedés azért sem biztosította a komolyabb fellendülést délen, mert az ottani vezetők főleg katonai erejük növelésére fordították a bevételeket, és az erőteljes nemzetközi segítség ellenére is éppen csak megkezdődött az infrastruktúra megteremtése, az urbanizáció.
A népszavazást megelőzte a déli szavazók egész Szudánra, sőt a külföldön élőkre is kiterjedő regisztrációja. Ennek azért volt jelentősége, mert a referendum csak akkor lesz eredményes, ha az összeírtak (a nyolcmilliósra becsült déli lakosságból kb. 3,5 millió fő) hatvan százaléka leadja a szavazatát. Amennyiben teljesül ez a feltétel, aligha kérdéses az eredmény: a helyszíni beszámolók szerzői egységesen állítják, hogy nem is találkoztak olyan szavazóval, aki ne a függetlenséget választaná. Mindenki a nyitott tenyeret választja a kézfogás jele helyett - miután a lakosság háromnegyede analfabéta, a referendumra bocsátott kérdés így jelenik meg a szavazócédulákon.
A szavazási folyamat zavartalanságát segíti, hogy az utolsó pillanatban sikerült pacifikálni a dél-szudáni vezetéssel, vagyis a Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalommal (SPLM) szemben álló, állítólag Kartúmból tüzelt fegyveres csoportokat (bár ezek a konfliktusok bármikor feléledhetnek).
Egyedül Abyei tartományban voltak összecsapások a szavazás idején is. Ez egy olajban különösen gazdag térség, ahol a Dél önállóvá válásától függetlenül arról kellett volna szavazni, hogy a terület melyik országrészhez tartozzon. A kérdést a letelepedett dinkák és a nomád arabok legeltetési jogokat érintő vitái teszik eldönthetetlenné: az utóbbiak attól tartanak, hogy ha Abyei a ráadásul még el is szakadó Dél-Szudán része lesz, csorbát szenved az évszázados szokásjog, és nem hajthatják oda az állataikat. A dinkák viszont szabadulnának kiszolgáltatott helyzetükből. Így aztán azt sem sikerült eldönteni, ki számít egyáltalán helyi lakosnak - ezzel pedig fennmaradt egy jövőbeni konfliktus forrása.
Egy a sok közül. A legfontosabb természetesen változatlanul az olaj. A kitermelésében elsősorban Kína érdekelt, amely emiatt a darfúri konfliktusban is a szudáni vezetés mellett áll mind a mai napig, és aligha nézi jó szemmel, hogy a déli vezetés középtávon nyugati befektetők bekapcsolásával Kenya felé vinné ki az olajat az országból. Egyelőre azonban mindkét oldalon engedékeny hangok hallatszanak. Az SPLM és így Dél-Szudán elnöke, Salva Kiir Mayardit leszögezte, hogy a déli infrastruktúra kiépüléséig észak felé folyik majd az olaj, a vezetéket pedig közös haderő őrzi. Kartúm viszont azt ígéri, hogy lemond az olaj hasznáról, ha a déliek mégsem az elszakadás mellett döntenek.
A másik veszélyes konfliktusforrás magának Dél-Szudánnak az elképesztő etnikai tagoltsága. A függetlenség lehetősége egyelőre elfedi a lehetséges törésvonalakat, ha viszont létrejön Afrika legújabb állama, a vezetőinek igen finoman kell egyensúlyozniuk a fejlesztési pénzek elosztásával: hol építsenek utat, kórházat, iskolákat. Ráadásul az utóbbi évek belső konfliktusai számos új feszültséget gerjesztettek, miközben az átmenetileg megbékített csoportok gyarapodó fegyverzete növeli az ellentétek elvadulásának az esélyét.
Maga az elszakadási folyamat is feszültségekkel terhes. A polgárháború idején milliók váltak földönfutóvá, sokan közülük északra menekültek. Kartúm körül egész települések keletkeztek, amelyek most egyre néptelenebbek. A voksolás céljából vagy végleg hazatérők nincsenek biztonságban: a szavazás harmadik napján nomád arabok támadtak egy konvojra, tíz embert megöltek, közel húszat megsebesítettek.
Nem világos még az sem, lesz-e, s ha igen, mi lesz az új ország hivatalos nyelve. A közoktatás mindenütt a helyi nyelven kezdődik, majd arabul vagy angolul folytatódik. A déli főváros, Juba nevéről jubai arabnak nevezett, leegyszerűsített közvetítő nyelvet (pidzsint) sokan használják, de ez senkinek nem anyanyelve. A legtöbben, úgy hárommillióan a különféle dinka nyelvjárásokat használják.
Amennyiben eredményes a szavazás, az új állam (Dél-Szudán, Új-Szudán, netán Azania, esetleg a terület bibliai nevén Kús, de biztosan vannak további javaslatok is) függetlenségét júliusban kiálthatják ki. Nagy és sokirányú belső és nemzetközi nekigyürkőzés kell, hogy jó vége legyen a történetnek.
