„Demokratizálódás a rendszer keretein belül”

Kusai Sándor diplomata, volt pekingi nagykövet Kína átalakulásáról

Augusztusban kisebb tőzsdepánikot okozott a világban a kínai tőzsde mélyrepülése és a jüan váratlan leértékelése, voltak, akik egy újabb válság kezdetét olvasták ki a jelekből. Interjúalanyunk nem tart ettől – még ha a kínai gazdaság, s vele a politika, átalakulóban is van.

Magyar Narancs: Az elmúlt hetekben Kínáról szóltak a gazdasági hírek: zuhanó tőzsde, leértékelt valuta, romló gazdasági mutatók.

Kusai Sándor: Bizonyos szempontból sokkal nagyobb dolgok történtek, mint amire sokan számítottak, más szempontból viszont nem történt semmi jelentős. A kínai tőzsde egy éve óriásit emelkedett, a jüan túlértékelt volt, a kínai gazdasági modell pedig változáson megy keresztül. Most részben ezek korrekciója zajlik, részben pedig a külföld kezdi megérteni, hogy Kína gazdasága – ha nem is olyan drámai mértékben, mint többen gondolják – lassul. És mivel a világ egyik legnagyobb gazdaságáról beszélünk, ez mindenkire hatással van.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mekkora volt az állam szerepe a tőzsde felfutásában? Sokszor olvasni, hogy a kínai befektetők nem a gazdasági várakozásoknak megfelelően döntenek, hanem inkább a kormányzat várható lépéseit veszik figyelembe.

KS: A kínai gazdaságpolitika kiemelt célja, hogy a pénzügyekben egyre inkább teret adjon a piaci folyamatoknak. Ezért a politika kifejezetten támogatta, hogy a kis és közepes befektetők is a tőzsdén forgassák meg szabad pénz­eszközeiket. Ez utólag hibának bizonyult, mert buborékok alakultak ki a kínai tőzsdén, melynek árfolyama az utóbbi egy év alatt több mint duplájára emelkedett. Ami most történik, az mindössze ennek a túlfutásnak a korrekciója. A kínai tőzsde már hónapok óta gyengélkedik, augusztus végén viszont komolyan zuhanni kezdtek az árfolyamok. Ez utóbbi már Amerikában és Európában is kisebb tőzsdepánikot váltott ki, de ennek inkább érzelmi okai voltak, amit az is mutat, hogy mindössze pár napig tartott. Hiszen pusztán abból, hogy a tőzsdei árfolyam a valódi értékeket tükröző árakhoz közeledik, nem lehet túl sok következtetést levonni a kínai gazdaság állapotára. A gazdaság méretéhez képest a tőzsdén lévő vállalatok kapitalizációja kifejezetten alacsony, azaz ha ezen cégek részvényértéke csökken, az nem jelenti azt, hogy a kínai gazdaság teljesítménye csökkenne.

MN: Augusztusban viszont, mindenkit meg­lepve, a kínai jegybank leértékelte a jüant. Ez egy újabb lépés a piacosítás felé, vagy az olcsó valutával akarják felpörgetni a gyengülő exportot?

KS: Mindkét motiváció szerepet játszhatott. Valójában nem is leértékelés történt, hanem megváltoztatták a jüan árfolyam-meghatározásának módszerét. Eddig gyakorlatilag a dollárhoz volt kötve a jüan, mostantól a piaci folyamatoknak nagyobb hatásuk van az árfolyamra. Azzal viszont nyilván tisztában voltak a döntéshozók, hogy ez a lépés a jüan gyengülésével jár, mivel a kínai valuta – részben a dollár erősödése, részben a kínai gazdaság átalakulása miatt – az utóbbi években túlértékeltté vált. Ezt a felértékelődést a kormány hagyta, sőt talán még örültek is neki, hiszen az erősödő jüan segítette a gazdasági struktúraváltást. Viszont a túl erős jüan a kínai termékek versenyképességét csökkenti külföldön, egy ilyen helyzetben pedig – a világon mindenhol, nem csak Kínában – be kell avatkozni. A jüan most tehát visszatért egy nagyjából reális szintre. Az sem kizárt, hogy még idén tovább liberalizálják a jüan árfolyamának meghatározását, tovább gyengítve a valutát.

MN: Miféle gazdasági szerkezetváltás zajlik most az országban?

KS: Kína a 2000-es évek végére el­érte azt a növekedési ütemet, amit egy exportvezérelt, főként késztermékek exportjára épülő gazdaság el tud érni. Ahhoz, hogy tovább tudjon fejlődni, a gazdaság belső szerkezetének át kell alakulnia. Ezt a struktúraváltást három-négy évvel ezelőtt a politika indította be, de a spontán gazdasági folyamatok is erre mozdították az országot. Erősíteni kell a belső fogyasztást, valamint a saját technológiai innovációk és a szolgáltatások arányának növekedését a gazdaságban. E folyamat egyik természetes velejárója, hogy lelassul a gazdasági növekedés. A struktúraváltás azt is jelenti, hogy az exportra termelő ágazatok növekedése csökken. Ezt a hatást tovább erősítette, hogy a kínai árukat felvásárló világpiac beszűkült, valamint megjelentek a kínai árukkal versenyképes konkurensek is.

MN: Tud-e a belső fogyasztás akkora növekedést generálni, mint a beruházások?

KS: Ha a belső fogyasztás nem veszi fel a korábban exportra termelt árutömeg egy részét, és a szolgáltatószektor bővülése sem képes a csökkenést ellensúlyozni, akkor komoly foglalkoztatási és tőkehasznosulási problémák keletkeznek, és a gazdaság lelassul. Az­óta, amióta a struktúraváltás a kínai gazdaságban megkezdődött, hét-kilenc százalékkal nőtt a belső fogyasztás, illetve a szolgáltatószektor. Ez a növekedés nagyjából akkora, mint a GDP bővülése, és ez a felállás az, amit a kínai kormányzat „új normálisnak” nevez. Az tehát, hogy a kínai gazdaság a korábbi 10 vagy annál nagyobb növekedési ütemről „visszaesik” a 6,5–7,5 százalékos tartományba, normális közgazdasági folyamat. Minden ország növekedése csökken, amikor eléri azt a fejlettségi szintet, ahová Kína eljutott az utóbbi években. De azt is látni kell, hogy Kína még mindig hatalmas infrastrukturális lemaradásban van például az Egyesült Államokhoz képest. Vasutakat, autópályákat kell építenie, ezért a beruházások aránya továbbra is 20-30 százalék lesz a gazdaságon belül – viszont a növekedés motorja már nem az export, hanem a belső fogyasztás lesz. Ezek a folyamatok sehol sem pár hónap alatt zajlottak le, Kínában is még legalább három–öt évig eltartanak, s az eredményük optimális esetben egy alacsonyabb, de stabilabb növekedést biztosító gazdaság lehet. Jó példa Dél-Korea, mely ezt a váltást briliáns módon oldotta meg, a többi délkelet-ázsiai országnak – például Malajziának vagy a Fülöp-szigeteknek – felemásan sikerült.

MN: Akkor nem igaz, hogy azért lassul a gazdaság, mert sok felesleges beruházás történt, bizonyos ágazatokban pedig túlkapacitás alakult ki, és most ezek fájdalmas leépülését látjuk?

KS: Valóban sok ilyen beruházás történt. Amikor egy gazdaság gyorsan növekszik, a befektetők a felfutó szektorokban túlkapacitásokat hoznak létre, ez természetes folyamat. Egy hagyományos piacgazdaságban az ilyen jellegű beruházások hamarabb leépülnek, Kínában azonban az állami beavatkozás miatt hosszabb ideig működtek. A túlzott vagy idő előtti beruházások létrejöttének másik oka egyértelműen politikai. A kínai kormányzat több olyan építkezésbe is belefogott, amelyek pénzügyi hatékonysága kétséges volt. Egész kisvárosokat, négysávos autópályákat építettek, arra számítva, hogy az ipari bővülés következtében majd szükség lesz rájuk. De amikor ezekről döntöttek, az elsődleges szempont a foglalkoztatás biztosítása, a válság piacszűkítő hatásainak ellensúlyozása volt. És bár valóban látványos egy negyvenezer ember elhelyezésére alkalmas, de üresen álló lakótelep, ezen beruházások súlyát nem szabad túlértékelni. A kínai gazdaság méretéhez képest jelentéktelenek, pusztán jelzői a valódi problé­máknak. Az igazi nehézséget az jelenti, hogy a források elosztásában, a gazdaságfejlesztésben még mindig túl kicsi a piac szerepe. Igaz ugyan, hogy a kormány szeretne ezen változtatni, de ezt csak fokozatosan lehet véghezvinni. Jelenleg a kínai struktúraváltás közepén tartunk, és a változás második fele éppen a piaci elemek további erősödéséről, a gazdaság hatékonyságának növekedéséről fog szólni.

MN: A szolgáltató szektor és a piacgazdasági folyamatok fejlődéséhez viszont politikai változásra is szükség lenne.

KS: Valószínűleg van összefüggés a politikai nyitottság és ezen folyamatok, illetve ágazatok fejlődése között. Most azonban pont a szolgáltatószektor az a része a kínai társadalomnak, amelynek kibontakozásához olyan nagy politikai változások nem szükségesek. Kínában könnyű vállalkozni, fodrászat, étterem vagy akár könyvelőcég alapítását sem korlátozza szinte semmi. Bizonyos szempontból még könnyebb is egy kínai nagyvárosban vállalkozást indítani, mint Magyarországon, mert kevesebb engedélyre és tőkére van szükség. Nagyjából hét éve a Kínai Kommunista Párt hivatalos politikaformálási rendszerébe bekerültek a nemzeti vállalkozók. Azt még korai megmondani, hogy ez mekkora teret ad például a kis- és közepes vállalkozások érdekérvényesítésének, de ebben a rendszerben még bőven vannak tartalékok. A kínai politikai struktúra belső rugalmassága sokkal nagyobb, mint ahogyan az kívülről látszik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mostani rendszer a végtelenségig tudja majd kezelni a gazdasági változásokat, de ez jelenleg nem jelent komoly kihívást a politikának.

MN: Akkor egyfajta demokratizálódást ne is várjunk a mostani változásoktól?

KS: Ha a nyugati típusú rendszerekre gondolunk, ahol a szabad választások előtti kampányokban fogalmazódnak meg az értékkonfliktusok, akkor egy ilyen jellegű átalakulás nincs napirenden. A kínai politikai struktúra belső finomodása, a különböző gazdasági és társadalmi érdekek becsatornázása a döntéshozatali mechanizmusba – részben a párton belül, részben más, a párthoz kötődő társadalmi szervezetekben zajló belső vitákon keresztül – jelenleg is zajlik, és ez a jövőben is erősödni fog. Ez is egyfajta demokratizálódás, csak a rendszer keretein belül, és ebbe nem látunk bele. Egyrészt azért, mert Kína továbbra is egy egy párt vezette autoriter ország, másrészt pedig ez az ázsiai hagyomány. Azokban az ázsiai országokban, ahol ma már demokrácia és nyílt választások vannak, ott is sokkal nagyobb a belső, színfalak mögötti érdekérvényesítés szerepe, mint a Nyugaton.

MN: Mennyire megbízhatóak a hivatalos kínai adatok és statisztikák, melyekből a gazdaság állapotára lehet következtetni?

KS: A nyugati világban szinte axióma, hogy a pekingi kormány manipulálja az adatokat. De szerintem a kínai statisztikák semmivel nem megbízhatatlanabbak, mint a hasonló fejlettségi szintű országok kimutatásai. A GDP-számításnál csak azokat a termékeket, tranzakciókat lehet mérni, melyek megjelennek a formális piacon, illetve átmennek a nyilvános pénzügyi struktúrán. A fejlődő országokban a gazdaság viszonylag nagy része viszont nem piacosodik, sok cserefolyamat vagy termék soha nem kerül be semmilyen statisztikába. Vidéken például rengetegen vannak, akik csak a saját maguk által előállított termékeket fogyasztják, ilyenkor pedig csak becsülni lehet. Másfelől valóban vannak politikai kényszerek, melyek torzítják az adatokat, de ez máshol is előfordul. A nagy nemzetközi szervezetek, mint az IMF, a Világbank vagy az OECD nagyjából reálisnak fogadják el a hivatalos kínai közléseket, ők is tudják, hogy a kínai kormányzat is ugyanebből az adatbázisból dolgozik, amikor gazdaságpolitikai döntéseket hoz. És ha irreális adatokból indulnának ki, akkor csak hibás döntéseket tudnának hozni. Pusztán arról van szó, hogy a gazdasági statisztika pontatlanságai Kínában nagyobb mértékűek, mint a fejlettebb piacgazdaságokban.

MN: Az utóbbi években Kína volt a világgazdaság motorja. A kormány 2015-re „csak” hétszázalékos növekedést jósol – milyen hatással lesz a világra a kínai lassulás?

KS: Az a 6,5–7,5 százalék közötti gazdasági növekedés, amit az utóbbi években a kínai kormány kimutatott, nagyjából reális. Idén talán valamivel 7 százalék alatti, jövőre annál nagyobb bővülésre számítok. Az ország továbbra is a világgazdaság egyik húzóereje marad, de ez a motor alacsonyabb fordulatszámon pörög a következő évtizedekben. Míg Kína a világgazdaság 15–17 százalékát teszi ki, addig tavaly a világ GDP-növekedésének a felét adta. Egészséges helyzetben a növekedés negyedét, harmadát adná a kínai gazdaság, és az ütem csökkenése ebbe az irányba mutat. Ennek ellenére továbbra is Kína lesz az egyik legnagyobb piac, ahová érdemes exportálni és ahol érdemes befektetni. Azzal viszont már nem számolhatunk, hogy ez egy egyenes vonalú, folyamatos, évi 8-10 százalékos növekedés lesz, mint az utóbbi években. Ez az egész világgazdaságnak kihívást jelent, mert eddig lehetett arra számítani, hogy a kínai növekedés húzza maga után a világot: Kínának kulcs­szerepe volt abban, hogy a válság idején nem omlott össze teljesen a világgazdaság. Most ­viszont eljött az ideje annak, hogy a növekedésben Észak-Amerika és Európa is súlyának megfelelő szerepet játsszon. Ez az utóbbi években elmaradt, és pont ez a világgazdasági problémák kulcsa. Az az időszak elmúlt, amikor a kínai növekedés oldotta meg a világ gondjait, ezt tudomásul kell venni, mert ez az „új normális”.