Közös kockázat

Allan Krasnik, az Európai Közegészségügyi Társaság szekcióelnöke a menekültkrízisről

Turisták inkább behurcolhatnak veszélyes járványokat, mint menekültek, ám ez nem azt jelenti, hogy a menekültkrízis ne járna egészségügyi kockázattal. Ha nem vigyázunk, borzasztó egészségi állapotú, és ezért munkaképtelen, elégedetlen emberek tömege jelenhet meg Európában. A téma elismert dán szakértőjével egy pécsi konferencia alkalmából beszélgettünk.

Magyar Narancs: Fő szakterülete a migrá­cióval kapcsolatos közegészségügyi problémák. Hogyan látja a jelenlegi menekültkrízist?

Allan Krasnik: Sajnos az európai egészségügyi rendszerek nagyon rosszul felkészültek a mostani helyzetre. Képtelenek kezelni, hogy az újonnan érkezők rendkívül vegyes kulturális és etnikai összetételű csoportok, s így az egészségügyi szükségleteik is nagyon eltérőek, másfajta egészségügyi háttérrel és betegségtörténettel rendelkeznek. Ezt a régóta meglévő problémát súlyosbítja a menekültek egyre növekvő száma, és hiába szerepel a helyzet orvoslása elvben előkelő helyen a különböző napirendeken, valódi megoldást nem kínálunk.

MN: A migráció nem új jelenség, hiszen egy sor európai országban hosszú évtizedek óta részei a bevándorlók a napi életnek. Miért nem készültünk fel jobban?

AK: Az egészségügy minden országban sajátos módon fejlődött, erősek a történelmi és oktatási hagyományok. Mintha hatalmas gőzhajók lennének, amelyek nagyon nehezen fordulnak. Az ellátórendszereket meglepte és túlterhelte az eltérő hátterű és igényű betegek megjelenése, és a személyzetet nem képezték ki erre a helyzetre.

MN: Ha migrációról és egészségügyről beszélünk, egyből a bevándorlók által behurcolt egzotikus, ne adj’ isten, halálos fertőző betegségekre gondolunk. Kell-e félnünk?

AK: Ez a kis jelentőségű veszélyek közé tartozik. Nem véletlen persze, hogy így gondolkodunk, hiszen a határvédelem a történelem során fontos eszköze volt a fertőző betegségek megállításának. Ám napjainkban a gyors helyváltoztatás lehetősége miatt teljesen más a helyzet. Rengetegen utaznak országok és a kontinensek között, épp ezért a migráció az egyik legkevésbé fontos tényező a fertőző betegségek terjedésében. Az elmúlt évtizedekben kitört járványok többnyire országról országra terjedtek ugyan, ám a helyi lakosok hurcolták őket magukkal, miután nagyon gyorsan, egészségügyi szűrések nélkül utaznak.

MN: A valós veszélyeket azért is nehéz megítélni, mert rendkívül kevés megbízható adat áll rendelkezésre, Magyarországon például tavaly – amikor az idei áradattal össze sem vethető mértékben érkeztek menekültek – csupán a menedékkérelemmel élők hat százaléka esett át egészségügyi szűrésen. Vannak e téren működő európai minták?

AK: A legfontosabb a migránsok fogadása, majd első találkozásuk a közegészségügyi rendszerrel. Attól tartok, nemcsak Magyarországon, de egész Európában hiányoznak ehhez a megfelelő protokollok és intézkedések, erre eddig nem fordítottunk kellő figyelmet. A következő lépés, hogy az egészségügy ne csak ismerje a bevándorlók szükségleteit, de képes legyen azokat kielégíteni. Ehhez első körben a különbözőségeket felismerni és kezelni képes egészségügyi személyzetre van szükség. De nemcsak a szűken vett szakmának kell rendelkeznie ezzel a képességgel, hanem a döntéshozóknak is.

MN: Magyarországon, de Európában is sokan azt kérdezik, hogy miért kellene ezzel foglalkozni, miért kellene még többet költeni a bevándorlók szükségleteire?

AK: Fel kell ismernünk, hogy a bevándorlás a globalizáció elkerülhetetlen következménye, és attól, hogy nem szeretjük, még nem fog megszűnni: a bevándorlók jönnek, mégpedig egyre többen. Ha ezt a helyzetet a saját javunkra akarjuk fordítani, akkor az integráción kell dolgoznunk, és biztosítani, hogy az újonnan érkezők a társadalom hasznos tagjai legyenek. A jó egészség ennek alapvető feltétele, hiszen e nélkül óriási csoportoknak lesznek napi egészségügyi problémáik, és válnak emiatt munkavégzésre is alkalmatlanná. Az egészség szorosan összefügg a gazdasági-társadalmi státusszal, és azt a pénzt, amit most megspórolunk a migránsok egészségén, a jövőben kamatostul kell megfizetnünk a súlyos társadalmi feszültségek kezelésével. Nemcsak a bevándorlók érdekéről van itt szó, hanem az egész közösségéről.

MN: A migránsok eltérő egészségi hátterének tehát kezelésükben is meg kell mutatkoznia. Milyen tudás szükséges ehhez?

AK: A legfontosabb a kommunikáció – bármilyen kezelés alapfeltétele a doktor és a beteg közötti sikeres kommunikáció. Ennek hiányában az orvos maximum állatorvosként tudja ellátni a feladatát. Meg kell találni tehát az optimális kommunikációs módokat a tőlünk eltérő kulturális szokásokkal és nyelvvel rendelkező betegekkel; ez egy olyan képesség, amire minden egészségügyi dolgozónak szüksége van napjainkban. A következő lépés a saját képzésünk korlátainak és előítéleteinknek a felismerése, nyitott elmével kell felismerni és értelmezni a migránsok különböző panaszait és tüneteit. Azt is el kell érni, hogy maga a rendszer legyen érzékeny az eltérő betegségtérképekre, készen álljon az újonnan érkezők szükségleteire. Az egészségügy számtalan módon specializálódik napjainkban, az egyik iránynak annak kellene lennie, hogy rendelkezzünk olyan szakértőkkel, akik képesek megbirkózni ezekkel a gondokkal.

MN: Önöknél a júniusi választás legnagyobb győztese a bevándorlásellenes Dán Emberek Pártja, Magyarországon pedig a kormány szélsőjobbos retorikával reagál a menekültkrízisre. Hogyan befolyásolja ez a klíma a szakmai munkát?

AK: Sok kormány oly módon akarja „elijeszteni” a bevándorlókat, hogy csökkenti a nekik járó szolgáltatások színvonalát. Ennek következményeként több országban az egészségügy nem kapja meg a szükséges eszközöket és finanszírozást, így az itt dolgozók egész egyszerűen képtelenek rendesen elvégezni a munkájukat.

Névjegy

Az 1949-es születésű, orvosi és közegészségügyi képzettségű Allan Krasnik az egészségügyi rendszerek működésének társadalmi hatásait kutatja, különös tekintettel a migránsok és az etnikai kisebbségek helyzetére. 1995 óta a Koppenhágai Egyetem Szociális Medicina Központjának a vezetője. 1992–1994 között Koppenhága egészségügyi rendszerét felügyelte, 2011 óta az Európai Közegészségügyi Társaság migráns- és etnikai kisebbségek egészségügyi szekciójának elnöke.

 

Rémhírek és valódi veszélyek

 

Bár ebolát és más, heveny lefolyású fertőző betegséget legfeljebb a világot esetenként fél nap alatt átszelő turisták hozhatnak magukkal, nem pedig a hónapokon át utazó menekültek, léteznek reális egészségügyi kockázatok a menekültkrízis okán. Ahogyan arra Szilárd István, a migrációs egészségügy nemzetközi hírű szakértője rámutatott előadásában, a migráció fő kiindulópontjai közé tartozó afrikai és ázsiai országok nemcsak a világ legszegényebbjei, hanem egyben a legfertőzöttebbek is HIV-vel, illetve tbc-vel. Ez a helyzet épp a fejlett országok egészségügyi rendszereit éri váratlanul, hiszen az orvosok olyan betegségekkel találkozhatnak, amelyekről legfeljebb tanultak – ezért esetenként a felismerésük, így a kezelésük, elszigetelésük is megkésett lehet.

Mindez nem csak elméleti kockázat. A modern egészségügyi rendszer adaptálódási nehézségeit jól mutatja az a halálos áldozatot is követelő berlini kanyarójárvány, amely bosnyák bevándorlóktól indult ki. A szakértők szerint a betegség kialakulását az tette lehetővé, hogy a balkáni háborúk idején a háború sújtotta részek közegészségügyi rendszere összeomlott, így a védőoltások elmaradtak. A vakcináció tekintetében ugyanakkor liberálisnak mondható Németországban a lakosság „átoltottsága” nem éri el azt a szintet, ami védelmet biztosítana. A szír menekülteknél hasonló helyzettel kell szembenézni, hiszen a lassan fél évtizede tartó polgárháború teljesen lenullázta az ország egykor fejlettnek mondható egészségügyi rendszerét.

A magyar vakcinációs arány lényegesen jobb, mint a nyugat-európai, így például kanyarójárványtól nem kell tartanunk, ám így is aggasztóak azok az adatok, amelyek a menekültek szűrési rendszerének összeomlását mutatják. A 2011-es viszonylagos „békeévben” is csupán a debreceni menekülttábor lakóinak 31 százaléka esett át egészségügyi szűrővizsgálatokon, míg 2014-ben, a menekültkrízis kezdetén ez az arány már csak hat százalék volt. Könnyű megtippelni, hogy most, amikor a magyar kormány már azt sem tudja követni, hány menekült tartózkodik itt, ez a nulla százalékhoz közelíthet.

A megoldás az egészségügyi szakma szerint nem bonyolult, bár kétségkívül több erőforrást igényel, mint egy nemzeti konzultáció: szűrőállomásokat kell létesíteni, korszerű, gyors szűrési módszereket alkalmazni, és olyan szakembereket képezni, akik tisztában vannak az eltérő egészségügyi hátterek jelentette valós kockázatokkal. Utóbbi most magyar–osztrák összefogásban valósul meg először Európában a pécsi és a kremsi egyetem révén, így ha mást nem is, ennyit legalább hozzá tudunk tenni a menekültkrízis össz­európai kezeléséhez.