Putyin propagandagépezete

Patyomkin digitális falvai

  • B. Simon Krisztián
  • 2015. szeptember 27.

Külpol

Az orosz elnököt kiszolgáló grandiózus, nagy hozzáértéssel összerakott, az orosz élet minden digitális és analóg szegletét átjáró propagandagépezetnek nem feltételenül az a célja, hogy az orosz választókat meggyőzze a Putyin-mesék igazságáról. Elég, ha a racionális magyarázatokban, a valóságban kételkedni kezdenek.

„Az egyik csatornán ázsiai törpék lőnek egymásra konfettit. A másik képernyőn táncosok adnak elő egy zenés darabot, mellyel Oroszország 33 téli olimpiai aranyérmét ünneplik. A dal minden versszakát az angol »oh, yeah« refrén zárja. A következő csatorna két medvének öltözött férfit mutat, breaktánc közben. Az orosz tévé megőrizte az amerikai és az európai popkultúra minden aspektusát, s a végtelenségig képes kombinálni őket. Minél értelmetlenebbül, annál jobb” – számol be élményeiről Gary Shteyngart a The New York Times-ban. A Szovjetunióban született amerikai írót a lap azzal bízta meg, egy héten keresztül mást se csináljon, mint a három vezető orosz csatornát nézze, három képernyőn, párhuzamosan. Az 1-es csatorna, a Pervüj kanal és a Rosszija 1 állami tulajdonban van, a harmadik, az NTV tulajdonosát pedig úgy hívják, Gaz­prom Media. A kínálat: önfeledt szórakozás és Putyin-propaganda.

Ő néz rád a tükörből

Ő néz rád a tükörből

Fotó: Jurij Kocsetkov / MTI/EPA

A szórakoztató műsorok a Nyugat mintái szerint készülnek: randizós show-k, tehetségkutatók és szappanoperák – mind orosz igényekre szabva. Az erős ortodox egyházi befolyás miatt a filmek annyira prűdek, hogy még a csók is ritkaságszámba megy. Ugyanakkor a táncshow-kat átjárja az erotika, és a néző úgy érezheti, jobb, ha a biztonság kedvéért magához vesz egy csomag óvszert – mereng az ellentmondásokon Shteyngart.

A Levada Center moszkvai közvélemény-kutató szerint az oroszok 90 százaléka kizárólag a tévéből informálódik – főleg a középkorúak és idősebbek. Moszkván és Szentpéterváron kívül különösen erős a tévék befolyása. (A Levada júniusban 89 százalékon mérte Putyin társadalmi támogatottságát.) A műsorok a szórakoztatás mellett nevelnek is, az oknyomozó műsorokban fizetett megszólalók és megrendezett interjúk segítségével magyarázzák el a világ történéseit. Mindenkit támadnak, aki Putyin pozícióját veszélyeztetné, legyen az ellenzéki politikus, civil szervezet, külföldi vezető. Az elmúlt két évben a fő téma az ukrán válság volt, az állami tévé egyik riportjában például egy állítólagos szemtanú szemrebbenés nélkül hazudta a kamerába, hogy a kelet-ukrajnai Szlovjanszkban ukrán katonák keresztre feszítettek egy hároméves gyereket, és arra kényszerítették az anyját, hogy nézze végig a haldoklását. (E praxist tárgyalja 2014. július 24-ei számunk A könnyek nem hisznek Moszkvának c. cikke.)

Csakis Vlagyimir

Az idén megjelent Semmi nem igaz, de minden elképzelhető c. könyv szerzője, Peter Pomeran­tsev orosz bevándorlók gyerme­keként nőtt fel Angliában. Az egyetem után producerként, televíziós szerkesztőként dolgozott Oroszországban. 2002-ben az országos orosz tévécsatornák vezetőinek értekezletén találta magát, ahol a tévék vezetői politológusok és reklámszakemberek társaságában beszélték meg a következő heti műsorokat. „Ki legyen az ellenség ezen a héten? Úgy kell tűnnie, mintha a politika mozifilm lenne” – így az egyik műsorvezető. Hogy azon a héten nem történt amúgy semmi izgalmas, az teljesen mellékes volt.

Putyin emberei rendszeresen konzultálnak a tévék vezetőivel, és tesznek róla, hogy legyen miről tudósítani. A legrosszabb esetben előrántanak egy összeesküvés-elméletet a russzofób Nyugatról, a melegekről vagy a külföldről pénzelt civilekről. Így lett például hatalmas médiaspektákulum az elmúlt hetekben a 300 tonnányi, Európából importált élelmiszer megsemmisítése. A fogyasztásra minden további nélkül alkalmas élelmiszer elpusztítását a szűkölködő oroszok egyetér­tően nézik a tévében, hiszen az orosz vasutak éléről nemrég leköszönt Vlagyimir Jakunyin pont arra hívja fel a figyelmet, hogy a vásárlói kultúra, főleg ha exporton alapszik, megöli a spiritualitást és a nemzeti kultúrát. A buldózerek tehát nem az ételtől fosztják meg a nélkülözőket, hanem megmentik őket a Nyugat káros befolyásától.

Az orosz csatornák már akkor a melegek ellen uszítottak, amikor a „homoszexuális propagandát” tiltó törvényt még el sem fogadták. (A törvényről lásd Szívás, szopás, kancsuka c. cikkünket, Magyar Narancs, 2013. július 11.) Dmitrij Kiszeljov tévés személyiség 2012-ben azt mondta, hogy az autóbalesetben meghalt melegek szívét el kell égetni vagy elásni, mert nem méltók arra, hogy szervátültetést követően valaki másnak az életét meghosszabbítsák.

Míg a kommunizmus alatt az volt az állami tévé feladata, hogy elhitesse a lakossággal: minden világok legjobbikában élnek, addig az NTV pont az ellenkezőjéről győzködi a nézőket. A világ rossz, maga a földi pokol, ember embernek farkasa; és ebben a világban, ahol Amerika és a melegek kipécézték maguknak az oroszokat és értékrendjüket, ott csakis egyvalaki tudja nekik megadni a biztonságot. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Putyin és a Mortal Kombat

A tévés propaganda a fiatalokat sem téveszti szem elől. Ludmilla Szavcsuk például az Agency for Internet Studies (Internetes Tanulmányok Ügynöksége) nevű trollgyárnak dolgozott, majd pár hónapja beperelte munkáltatóját bérelmaradás miatt. Valós célja ezzel az volt, hogy a vállalkozás kénytelen legyen előbújni, és nyilvánvalóvá váljon, hogy a bedolgozói fizetésért terjesztik az internetes fórumokon a Putyin-barát üzeneteket.

Szavcsuk napi 12 órát dolgozott, fő feladata a blogolás volt: egyet egy orosz veterán nevében írt, a másikban egy ukrán férfi mindennapjait ecsetelte, a harmadikban pedig jósnőnek adta ki magát. Főnökei arra utasították, hogy teljesen banális történetekbe illesszen be néha egy-egy politikával kapcsolatos megjegyzést. Jobbára ők mondták meg azt is, milyen – amerikai, orosz vagy ukrán – politikai eseményre kell reflektálnia. A trollgyárban az új alkalmazottak általában Facebook-kommenteket írnak cikkek alá, de ha jól teljesítenek, egy idő után saját blogokat is gyárthatnak. A munkáltatók szeretik azt is, ha jól beszélnek angolul, és így képesek nyugati oldalakat is spamelni. A vállalkozás méretéről sokat sejtet, hogy szentpétervári irodája előtt a The Guardian újságírója 294 munkába érkező fiatalt számolt.

A létesítmény legmenőbb arcai kétségkívül azok, akik videoblogot vezetnek. Kristina Fink például latex szuperhősszerelésben mesél nézőinek mindenféle videojátékokról. Legutóbb Shao Kahnhoz, a túlvilág urához hasonlította Putyint, s elmagyarázta, hogy az orosz elnök sokkal, de sokkal erősebb a Mortal Kombatból ismert akciófiguránál, hiszen az ő hatalma tiszteletre, és nem félelemre épül. A videóban kézre húzható bábu formájában felbukkant Barack Obama is, de Fink egy balhoroggal hamar eltüntette a képernyőről.

Az orosz narratíva

„Az orosz tévé eltompítja az érzékszerveket, és táplálja a haragot” – írja Shteyngart. A propagandaüzeneteknek az a célja, hogy hiteltelenítsék a kritikusokat, torzítsák a tényeket, eltereljék a figyelmet a fontosabb kérdésekről, és megrémítsék a közönséget – írja Ben Nimmo egykori NATO-sajtóreferens. Putyin vagy Szergej Lavrov külügyminiszter megnyilatkozásaiból Nimmo a következő sztorit olvassa ki. Az Egyesült Államok Európát saját külpolitikai céljaira használja, és a Szovjetunió bukása óta kaukázusi szakadárokat pénzel, hogy ezzel vegye elejét Oroszország szuperhatalommá válásának. Kelet-Közép-Európa államait is ezért vette rá, hogy a Gorbacsovnak tett állítólagos európai ígérettel szemben belépjenek a NATO-ba. Putyin az első, aki megpróbál ennek az amerikai imperializmusnak véget vetni, de ez nem egyszerű. Az amerikaiak uralta média lejárató kampányt indított az oroszok ellen, Európa pedig – russzofób keleti tagállamai hatására – azon igyekszik, hogy a keleti partnerség program segítségével szembefordítson az oroszokkal olyan államokat, mint Ukrajna vagy Grúzia. Az ukrán „véres puccs” is azért történhetett meg, mert az EU kényszeríteni akarta Viktor Janukovics elnököt, hogy döntsön a Nyugat és Oroszország között. (A puccs után a NATO hadihajókat küldött volna a Krímhez. Putyinnak ezért kellett cselekednie; hogy megmentse az orosz emberek életét.)

Nem elég, hogy a NATO és a CIA átvették a hatalmat Ukrajna felett, de közös erővel hatalomra is segítettek egy neonáci kormányt, amely rettegésben tartja a lakosságot – állítják az orosz tévék. Aggódásuk néha antiszemita hőzöngésbe csap, mint történt az tavaly márciusban, amikor Evelina Zakamszkaja, a Rosszija 24 tévécsatorna műsorvezetője és Alekszandr Prohanov író arról beszélgettek, hogy az ukrán és orosz zsidók képtelenek felfogni, hogy az ukrán kormány támogatásával mekkora bajt hoznak magukra: egy újabb holokausztot fognak előidézni. „Első alkalommal is ezt csinálták” – mondja a műsorvezető, mire a vendég helyeslően hozzáteszi, hogy 1933-ig a liberális szervezetek lelkesen támogatták a Führert. „Mellbevágó, hogy az oroszok szerint minden nyugati tudósítás mögött hátsó szándékot kell sejteni – de ez meg se fordul a fejükben, ha a saját tévéadóikról van szó” – mondja Ian Bateson Ukrajnában élő amerikai újságíró a Narancsnak.

Az is kapóra jön az orosz vezetésnek, ha valaki Nyugaton legitimálja őket. Szergej Nariskin, a duma szóvivője például előszeretettel hivatkozik egy Christopher Black nevű kanadai nemzetközi jogászra, aki szinte mindenben ugyanazt gondolja, mint az orosz vezetés. De Blackről nem árt tudni, hogy ügyvédként több, a ruandai népirtásban való részvétellel vádolt személyt is védett. Meggyőződése szerint nem a hutuk tehetnek a genocídiumról, hanem az amerikaiak és britek támogatását élvező tuszik. Arról pedig a The Guardian számolt be nemrég, hogy az Algoritm könyvkiadó A Putyin-projekt címen könyvsorozatot indított, amelyben jórészt nyugati szerzők neve alatt jelentek meg könyvek, olyan címekkel, mint Senki más, csak Putyin vagy Hogyan győzte le Putyin a Nyugatot. Utóbbi könyv „szerzője”, Donald Jensen Oroszország-szakértő azt mondta a lapnak, soha életében nem írt könyvet ilyen címmel; feltehetőleg régi cikkeit vagdosták össze az engedélye nélkül.

A külföldi front

A külföldi közönséget 2005 óta célozza meg az angolul, spanyolul és németül is elérhető Russia Today (RT), s tavaly óta a Szputnyik hírügynökség is. Az RT egyfajta orosz BBC-ként próbálja pozicionálni magát, és a Krím elcsatolását megelőzően sok baloldali érzületű újságolvasó látott is benne alternatívát.

Az RT filozófiája az, hogy minden csak perspektíva kérdése; minden véleménynek teret kell engedni, és minden nézőpontot meg kell ismertetni a nézőkkel. „Ez akkor lesz nagyon fura, amikor olyan őrülteket kell a műsorba raknod, akiknek semmiféle érdekük nem fűződik ahhoz, hogy az igazságot mondják” – mesélte az ukrán Hromadske International csatornának Liz Wahl, az RT amerikai irodájának ex-munkatársa, aki a csatorna ukránellenes propagandája miatt élő adásban mondott fel. „Az orosz hírszolgáltatás célja az, hogy elterjessze azt a felfogást, hogy nincsenek tények, csak nézőpontok” – teszi hozzá Bateson. Putyin nem azt várja, hogy sokan elhiggyék, a Malaysia Airlines 17-es járatát a CIA emberei lőtték le Donyeck felett. Elég neki, ha egyenértékűnek tekintik ezt a magyarázatot a nyugati narratívával, miszerint oroszbarát szakadárok lőtték le a gépet – majd megállapítják, hogy az igazság valahol a kettő között félúton lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Mit jelent számunkra az új uniós médiatörvény?

  • Polyák Gábor
Március 13-án az Európai Parlament is rábólintott, és így uniós jogszabállyá lett az európai mé­dia­szabadságról szóló törvény. A rendelet végleges szövegét hamarosan ki is hirdetik az európai közlönyben. Mit jelent ez az új szabályozás a magyarországi sajtóviszonyokra, és mit az európaiakra nézve?