„Óriási megtiszteltetés érte a kormány homofób és transzfób propaganda-népszavazását megbuktató civil szervezeteket” – osztották meg a civilek a hírt néhány napja arról, hogy közös kampányukkal az egyik legrangosabb nemzetközi emberi jogi elismerés, a Václav Havel-díj döntősei közé jutottak.
A koalíciót alkotó 15 szervezet az április 3-i népszavazás előtt hetekig együtt dolgozott az Érvénytelenül kampányon, amellyel arra akarták felhívni az emberek figyelmét, hogy miért fontos a kormány által „gyermekvédelminek” nevezett népszavazáson érvénytelenül szavazni. A kampány során jogvédők és aktivisták járták az országot, az online térben pedig kis videókban mesélték el személyes történeteiket a propagandatörvény által megbélyegzett emberek és családtagjaik, barátaik. Erről ebben a cikkben írtunk részletesen:
A kampány sikerrel járt: több mint 1,7 millió ember voksolt érvénytelenül április 3-án, ezzel pedig a népszavazás érvénytelen lett. A civilek sikere azonban mást is magával hozott: az LMBTQ-közösség nagyobb láthatóságát, megerősödését és szorosabb együttműködését. Néhány hónapja Lengyelországban jártunk, ahol hasonló jó példákat láttunk arra, hogyan tud láthatóbb és erősebb lenni az LMBTQ-közösség. Nagy titok nincs: kellett hozzá egy erős civil szervezet, és a (helyi) politika támogatása.
Polgármester a Pride-on
Poznant minden beszélgetőpartnerünk úgy emlegette, mint Lengyelország meleg fővárosát, ahol az „államilag támogatott homofóbia” ellenére szivárványos zászlókkal van tele a város sétálóutcája és számtalan LMBTQ-barát hely van, kávézóktól bárokon át klubokig. Ez javarészt a városban működő Stonewall Group nevű civil szervezetnek köszönhető. „2014-ben részt vettem a Pride-on Tel-Avivban és emlékszem, amikor hazajöttem Poznanba, azt éreztem, hogy én is tenni akarok valamit, valamit, ami az LMBTQ-jogokkal kapcsolatos” – meséli Arek Kluk, a Stonewall egyik alapítója és jelenlegi igazgatója. Felvette a kapcsolatot a városi Pride-ot szervező csoporttal, de úgy érezte, évi egy eseménynél többet akar. Egy olyan szervezetről álmodott, amely folyamatosan törődik az LMBTQ-közösséggel, eseményeket szervez és erősíti, segíti a melegeket. Így alapították meg a barátaival a Stonewallt, és öt hónap alatt az első Pride-jukat is megszervezték.
„Azért volt más az a felvonulás, mint a korábbiak, mert előtte úgy hirdették a Pride-ot, mint egy felvonulást, amely mindenkinek szól, nem volt a fókuszban a meleg közösség. Mi ezen akartunk változtatni: mindenki szeretettel és nyitottsággal vártunk, de hangsúlyoztuk, hogy ez a Pride kifejezetten az LMBTQ-közösségért van. Úgy tűnik, bevált, mert egyre erősebbek lettünk és hamarosan valóban Lengyelország queer fővárosává váltunk” – meséli Arek. Mint mondta, ebben az is nagy szerepet játszott, hogy meghívták a város polgármesterét a felvonulásra. Először ugyan vonakodott elfogadni a meghívást, de végül is a politikus igent mondott és részt vett a felvonuláson.
Erősödő közösség
Ez abban is segített, hogy a város lakossága másképp kezdett tekinteni az egyre erősödő helyi LMBTQ-közösségre, egyre többen vettek részt a Pride-on és a Stonewall által szervezett eseményeken. Arek azt mondja, kezdetben még nem mertek mindenhová szivárványos zászlót kitűzni, mert valószínűleg megrongálták, letépték volna, de ma már ez is szervesen hozzátartozik Poznan látképéhez. „Korábban, ha egy tüntetésre szivárványos zászlóval mentünk ki, a körülöttünk lévők azt kérdezték, miért így vonulunk fel, ez nem a Pride, ez nem egy LMBTQ-jogokért való demonstráció. El kellett magyaráznunk nekik, hogy nekünk is ugyanúgy fontos a demokráciáért kiállni, mint másoknak, de közben szeretnénk hangsúlyozni az identitásunkat, és azt, hogy amíg a mi jogaink nincsenek biztosítva, addig demokrácia sincs” – mondja Arek.
Az első Pride óta eltelt hét év, a Stonewall pedig kinőtte magát: a városban több kávézót és klubot üzemeltetnek, megnyitották Lengyelország első LMBTQ-hosteljét, webáruházukban mindent lehet kapni, ami szivárványos, és ott jártunkkor készítették elő egy klinika megnyitását, ahol HIV- és nőgyógyászatiszűrést végeznek, HIV-vel élőkkel foglalkoznak, PrEP-kezelést biztosítanak (a PrEP egy HIV-gógyszer, amit HIV-negatív személyek megelőzésképp szedhetnek, hogy megvédjék magukat a fertőzéstől). Ezek üzemeltetése és az események szervezése mellett különféle segítő csoportjaik vannak transzneműeknek, leszbikusoknak, tinédzsereknek, szülőknek, vagy olyan LMBTQ személyeknek, akik alkohol- vagy drogproblémákkal küzdenek.
Arek azt mondja, büszke arra, amit az elmúlt években elértek, de még mindig sok a teendő és a megvalósítandó ötlet. Ehhez támogatásuk is van, a várossal továbbra is jó a kapcsolatuk, forrást is kapnak tőlük, de mivel a politikát kiszámíthatatlannak tartják, nem akarnak csupán egy támogatótól függni. Van bevételük a webshopból, a hostelből, a klubokból és bárokból, pályázatokra jelentkeznek és folyamatosan keresik a lehetőséget a kooperációra.
Biztonságos és elfogadó közeget építeni
A Stonewall úttörő volt Poznanban, de nem maradt egyedül. Hamarosan több szervezet követte a példájukat, ahogy a pozqueer nevű kollektíva is, amely egy egyetemi projektként indult három évvel ezelőtt. Ahogy a Stonewall, ők is kinőtték magukat és ma már a poznani LMBTQ-közösség meghatározó szereplői. A kollektíva alapítója, Przemek Madej azt mondja, az egyik kurzusukra készítettek egy kutatást arról, hogyan éreznék magukat biztonságban a szórakozóhelyeken a magukat queerként identifikáló személyek, majd az interjúkból levonták a tanulságot és arra jutottak, hogy ezzel a témával többet kell foglalkozniuk, még egy olyan nyitott városban is, mint Poznan. „A projektnek volt egy kulturális része is, amellyel a queer művészetet akartuk egy kicsit előtérbe hozni – meséli Przemek. – A múzeumainkban például sok LMBTQ művész alkotása megtalálható, de az ő queerségük abszolút nincs hangsúlyozva. Felkértünk drag queeneket, queer személyeket, hogy játsszák el az ezeken a festményeken megjelenő szereplőket, így tartottunk egy tárlatvezetést, ami nagy siker lett és segített az LMBTQ-közösség láthatóságának növelésében is.”
A pozqueer ma már több száz eseményt szervez évente; azon a hétvégén, amikor a városban jártunk, legalább öt-hat program volt Poznan különböző szórakozóhelyein. Przemek szerint a működésükben az a legfontosabb, hogy folyamatosan kommunikálnak a közösséggel, megkérdezik, mire lenne szükségük, hogyan éreznék magukat még biztonságosabban egy buliban, és ennek megfelelően alakítják a programjaikat.
„Azt szeretnénk elérni, hogy queer emberként a város bármelyik szórakozóhelyére elmehess anélkül, hogy attól kellene félned, beszólnak, fizikai atrocitás ér, bántalmaznak. Hogy ne kelljen válogatnod a helyek közül, hanem bárhová mész, biztonságos és elfogadó közeg várjon” – összegez Przemek, aki queer fiatalként maga is nehezen talált rá a megfelelő közegre és önmagára. „Azt éreztem, hogy valami nem jó velem, más vagyok, mint a többiek, de nem tudtam megfogalmazni magamnak sem, hogy mit érzek. Egy évig éltem Berlinben, két évig pedig Brüsszelben, és az ott megtapasztalt multikulturális közeg kellett ahhoz, hogy felfedezzem, ki is vagyok valójában” – meséli élményeit Przemek, aki brüsszeli tanulmányai után visszaköltözött Poznanba és elhatározta, hogy a Lengyelországban élő queer fiataloknak is olyan inkluzív és biztonságos tereket fog létrehozni, amilyeneket Németországban és Belgiumban látott.
Jelenleg három állandó helyszínen szervezik poznani eseményeiket, de több más hellyel is együttműködnek, rengeteg workshopot és tréninget tartanak. „Poznan egy buborék, ahol sikerült biztonságos helyeket kialakítanunk a queer fiataloknak, de a cél az, hogy a buborékon kívülre is elérjünk” – mondja Przemek, majd hozzáteszi, dolgoztak már varsói és berlini helyekkel is.
Programok a pincében
Poznan nyitottságát megtapasztalva vágtunk neki annak a több mint 400 kilométeres útnak, amelynek végén Lublinba jutottunk. Lublin Kelet-Lengyelországban fekszik, közel az ukrán határhoz, és a mai napig LMBTQ-mentes övezetnek minősül. Az első zónák, amelyek „mentesek az LMBTQ-ideológiától” 2019 márciusában jelentek meg Lengyelországban. Gyakorlati jelentőségük ugyan nincs, hiszen konkrétan nem korlátozzák az LMBTQ-jogokat, nem zárják ki az LMBTQ személyeket semmiféle tevékenységből, szimbolikus jelentésük viszont annál erősebb és fontosabb. Mára csökkent az övezetek száma, mert az EU kötelezettségszegési eljárást indított Lengyelország ellen, és az Európai Bizottság több régióval közölte, hogy amennyiben továbbra is LMBTQ-mentességet hirdetnek, elvesztik az uniós támogatásokat (ugyanezt történt a Norvég Alap pénzeivel). Így 2021 szeptemberére a zónák száma felére csökkent, ma pedig nagyjából az ország 16 százaléka tartozik ilyen övezetbe, főleg a keleti és a dél-keleti országrészben, köztük Lublin és környéke is. (A zónákat és alakulásukat a Gyűlölet Atlaszán lehet követni.)
Poznannal ellentétben Lublinban egyetlen egy szivárványos zászlót, kitűzőt vagy táskát sem láttunk, ahogy LMBTQ-barát helyeket sem, és az aktivistákkal sem volt egyszerű felvenni a kapcsolatot. Végül eljutottunk a belvárostól távolabb eső Labirintus Galériába, ahol találkoztunk Alicja Sienkiewiczcel, az Egyenlőség Menete Lublinban szervezet (Association March for Equality in Lublin) egyik igazgatósági tagjával, LMBTQ-aktivistával. A húszas évei elején járó Alicja 16-17 évesen kezdett aktivizmussal foglakozni, jelenleg a galéria ifjúsági programjait szervezi és az egyesület munkáját irányítja. A galéria pincéjében alakítottak ki egy LMBTQ-barát biztonságos helyet, ahol előadásokat, filmvetítéseket, szexedukációs programokat szerveznek, de egyfajta közösségi térként is működik, ahol lehet pingpongozni, kávézni, beszélgetni anélkül, hogy bárkinek attól kellene tartania, hogy bántalmazás, fizikai vagy verbális erőszak éri. Ez egyébként Lublinban nem lenne egyedülálló: a 2019-es lublini Pride-on a rendőröknek vízágyúkat és paprika spray-t is be kellett vetniük a szélsőjobboldali tüntetők ellen, és néhány nappal a felvonulás után az is kiderült, hogy a rendőrök elfogtak két ellentüntetőt, akik otthon készített bombát hoztak magukkal a Pride-ra.
Fenyegetések és láthatóság
Alicját is számos atrocitás érte korábban. 2019-ben interjút adott aktivizmusáról és az LMBTQ-jogok védelmében végzett munkájáról, és akkoriban büszkén sétált kézenfogva barátnőjével, amíg életveszélyes fenyegetéseket nem kapott. „A Twitteren valaki megosztotta a velem készített interjút, ahol arról is beszéltem, hogy melyik Lublin melletti településen élek, mire többen arról kezdtek beszélni, hogy "gyújtsuk fel a házát, öljük meg a kurvát". Korábban is kaptam már fenyegetéseket, elkezdtek utánam kutakodni, megosztották, hogy milyen jegyeket kaptam az iskolában, de ez mindennél félelmetesebb volt, mert képeket posztoltak a házunkról. Ez már a családomat is érintette” – meséli Alicja, aki ezután feljelentést tett a rendőrségen, de nem történt semmi. Alicja azt mondja, sokszor elgondolkodott azon, hogy elhagyja Lengyelországot, de hamar rájött, hogy nagyon ragaszkodik nemcsak az országhoz, hanem Lublinhoz is, igazi lokálpatriótának vallja magát, aki azért dolgozik, hogy a mostani tinédzsereknek könnyebb legyen, mint neki volt.
Már három Pride-ot szerveztek. Az első kettőt a város vezetése megpróbálta betiltani, de a tiltást a civilek megtámadták a bíróságon, és mivel mindkétszer nekik adtak igazat, így megtarthatták a felvonulást. A harmadikat már meg sem próbálta betiltani a polgármester. „Az első Pride elég erőszakos volt, a másodiknál már nyugodtabb volt a hangulat” – ezt már Bart Staszewski mondja, aki Alicjával együtt alapította a szervezetet, de ma már csak messziről követi a munkájukat. „Lublinban nőttem fel. Emlékszem, hogy szürke és végtelenül szomorú hely volt számomra a város, tinédzserként egyetlen LMBTQ-barát hely sem volt, maximum néhány tévéshowban találkoztam melegekkel” – meséli Bart, aki 18 éves kora óta ugyan Varsóban él, de sokat tartózkodik Lublinban. Bartot még több támadás érte, mint a többieket, mert az első Pride-nak lett az arca, felelt a szervezet és a felvonulás kommunikációjáért. Aztán amikor létrejöttek az LMBTQ-mentes övezetek, Bart plakátkampányba kezdett. A zónában lévő települések bejáratánál állva egy közlekedési táblához hasonló plakátot tartott maga elé, rajta a felirattal: LMBTQ-mentes övezet. Több esetben Bart olyan emberek portréit is a táblára tűzte, akik LMBTQ-személyként az adott településen élnek. A projektet fotókkal dokumentálta, amely nagyon népszerű lett Lengyelországban, Bartot pedig több város beperelte.
Az Egyenlőség Menete Lublinban nemcsak a városban, de az egész régióban az egyetlen szervezet, amely LMBTQ-jogokkal foglakozik. A városvezetéssel próbáltak együttműködni, próbáltak támogatást kérni a projektjeikhez, de egy ideig falakba ütköztek. Most, hogy a szervezet egyre kiterjedtebb, a közösség körülötte pedig egyre erősebb, talán elindulhat valamiféle együttműködés, bár az aktivistáknak ezzel kapcsolatban vegyes érzéseik vannak. Azzal a városvezetéssel kellene kooperálniuk, amelyik korábban még a Pride-ot is megpróbálta betiltani, ugyanakkor – Poznan példáját látva –, a város támogatásával a hátuk mögött még erősebbek tudnának lenni és még több embert elérhetnének. „Az utcán kell lennünk, hogy láthatóvá váljunk – mondja Bart. – LMBTQ-személyként egy kisebbséghez tartozunk, de anélkül, hogy ezt mások látnánk rajtuk. Meg kell mutatnunk magunkat, hogy változást érhessünk el.”
A cikk létrejöttét az Egyesült Államok Külügyminisztériumának támogatása segítette a párizsi amerikai nagykövetségen keresztül, a Meridian International Center, mint végrehajtó partner révén.
