A kairói izraeli nagykövetség elleni támadás és az izraeli Eilatban lezajlott egyiptomi-izraeli fegyveres incidens - melyben egyiptomi katonák haltak meg - újból felerősítette a szkeptikus hangokat. Vajon beérnek-e a január 25-i forradalom gyümölcsei, kiteljesedik-e a demokratizálódás - még ha veszélyes ideológiai szellemek szabadulnak is ki a palackból -, vagy valóban az erőszakszervezetek által irányított elitváltás szemtanúi vagyunk csupán?
Az egyiptomi belpolitikában egyelőre egyetlen folyamat biztos: az előző rezsim néhány felső vezetőjének - mindenekelőtt Huszni Mubáraknak és családjának - a pere. Az eredetileg szeptemberre tervezett parlamenti választásokat pár hete novemberre halasztották: sem a szabályok, sem a körzethatárok nem világosak még. Még nem látszik, hogy a hatalmat jelenleg birtokló Muhammad Huszajn Tantávi tábornok vezette Katonai Tanács meg a tanács felügyelete alatt működő Iszám Saraf-kormány merre indítaná az országot: a valódi demokratizálódás lesz az irány, vagy marad a katonai ruhába öltöztetett áldemokrácia, új és régi-új vezetőkkel az élen.
A forradalmi változásokat elindító erők a kezdetektől nem egységesek - és a kairói Tahrír tér lélekemelő tüntetései óta eltelt több mint fél év sem volt elég, hogy kikristályosodjanak az erővonalak, és legalább a célkitűzések minimumában megegyezzenek. A Mubárak-ellenes mozgalom akkor ért révbe, amikor a hadsereg és titkosszolgálatok "melléálltak" és átvették az események irányítását - állítja Ahmad Taha egyiptomi közíró. Nem véletlenül: így ugyanis a katonaság megtarthatta hatalmát, és ellenőrzése alatt tudhatja az ellenzéki mozgalmakat - ha kell, ügyesen megakadályozza szövetkezésüket és megerősödésüket. Az ellenzéki erőket Taha két nagy csoportba sorolja. Az egyik a világiak konglomerátuma, ide liberálisok, nemzetiek, baloldaliak tartoznak. Ezek főként a városi felső középosztályból építkeznek; célkitűzéseik széttartók, s jószerivel egyetlen közös nevezőjük, hogy a vallást távol tartanák a politikától. Ebben támogatják őket a hatalmat birtokló erőszakszervezetek is.
Kik azok a népbarátok?
Az ellenzék másik csoportját az iszlamisták adják. Az állam Közel-Keleten hagyományosan gyenge redisztribúciós funkciói miatt Egyiptomban is ők építették ki az államot helyettesítő egészségügyi, oktatási, szociális hálózatot - jelesül: e mozgalmak "atyja", a Muszlim Testvériség. Enélkül az alsó középosztály és a nincstelenek tömegei létezni sem tudnának. Az így széles társadalmi bázist szerző Muszlim Testvériség - bár részt vett a köztársaságot megteremtő 1952-es forradalomban, mint a szekuláris katonai hatalom riválisa többé-kevésbé betiltva működött - mára a legnépesebb társadalmi bázisú, legjobban szervezett erővé vált az egyiptomi politikában.
A kérdés most az, hogy mennyire akar részt venni a leendő parlament munkájában. A vezetője, Mohamed Badía által képviselt hagyományos vonal továbbra is passzív maradna: amíg nem kapnak teret a teljesen demokratikus körülmények közötti megmérettetéshez, nem szállnának be a parlamenti harcokba. A középgeneráció és a fiatalok viszont aktivizálnák magukat: tavasszal Szabadság és Igazságosság néven pártot hoztak létre, arccal a parlamenti választások felé. Ezt óhajtják a szervezet népszerű politikusai, a főtitkár Szaad Katátni és Iszám Araján ügyvéd, aki az elmúlt évtizedekben iszlamisták százait védte, és közszeretetnek örvend a városi alsóbb osztályok és a szegények körében. Mindketten jelöltek lehetnek a jövőre esedékes elnökválasztáson.
A Muszlim Testvériség talán épp erre, a majdani elnökválasztásra koncentrál: hiszen csak neki vannak karizmatikus vezetői. A világiak nemcsak megosztottak, de híján is vannak ilyen egyéniségeknek: míg a városi értelmiség körében a liberális Ajman Núr vagy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség volt vezetője, Muhammad Barádai is népszerű, a külvárosok és a vidék milliói szemében ők idegen értékek hordozói. A szekulárisok a sajtóban, a könyvkiadásban, az Egyiptomban hagyományosan erős filmművészetben jeleskednek - hisz a múlt század 50-es éveitől a katonai jellegű (szintén világi, sőt időnként szocialisztikus) rezsim őket hagyta érvényesülni a kultúra minden területén, visszaszorítandó az iszlamista eszmék terjedését a társadalomban.
A teljesen szabad választást - ebben minden szakértő egyetért - a Muszlim Testvériség nyerné. És bár önállóan aligha tudna kormányt alakítani, valamely koalíció részeként, de akár kormányon kívülről is jelentősen befolyásolhatja Egyiptom politikáját. És a Testvériség persze nem a Talibán, de sokat elárul erkölcsrendészeti elképzeléseiről Katátni nyilatkozata, miszerint a turizmust - még ha az egyiptomi gazdaság húzóágazata is - a mecsetek, múzeumok és romok megtekintésére kell korlátozni, a nyilvános strandokról pedig ki kell tiltani a "meztelen" (nem megfelelő ruházatú) fürdőzést. És persze be kéne tiltani az alkoholkereskedelmet is. A turizmus visszaesését Katátni külföldi - mindenekelőtt szaúd-arábiai - támogatással kompenzálná.
Az iszlamistáktól ódzkodó erőszakszervezetek tisztában vannak a szekuláris oldal gyengeségével. Bár támogatják a liberális, nemzeti, baloldali erőket, mint az iszlamistákkal szembeni szövetségeseiket, mégsem engedik ezek túlzottan erős szövetségét, amely már az ő hatalmukat csorbítaná, netán a választásokon felváltaná. A világiak a maguk részéről felszámolnák a 30 éve érvényes, súlyos viszszaélésekre alkalmat adó és az egyéni szabadságjogokat üzemszerűen megsértő rendkívüli állapotot. Erre a katonai vezetés egyelőre nem hajlandó. Befolyásának és társadalmi hátterének védelmében olyan választási törvény híve, amelyben a képviselői helyeknek csak felét kapnák a pártok, a másik felét egyéni jelöltek nyerhetnék el - a régi rezsim emberei így kapnának esélyt a parlamentbe való vissza- vagy bejutásra. Sokak szerint ez kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy az arab tavasz Egyiptomban hamarosan télbe fordul, és kiderül: egyszerű elitváltás történt, némi népi show-műsor keretében.
Üsd a zsidót!
Mint ahogy nem lehet nem észrevenni azt sem, milyen súlyos bajokkal jár az előző rendszer bázisát jelentő erőszakszervezet átalakítása vagy lebontása. A Sínai-félszigeten valóságos háború robbant ki a vahabita iszlám szélsőségesek által támogatott beduin törzsek és az egyiptomi katonaság között, miután az előbbiek lemészárolták egy al-arísi rendőrőrsöt. A terepviszonyokat mindenki másnál jobban ismerő beduincsoportok komoly gazdasági károkat okoztak már az Izraelbe és Jordániába futó földgázvezetékek elleni robbantásokkal is. Politikai céljuk a szalafita emirátus létrehozása lenne a Sínai-félszigeten, ahonnan a palesztin Hamász támogatásával újrakezdenék az Izrael elleni háborút. És bár ezt igazán senki nem veszi komolyan, a harcok súlyosan fenyegetik Izrael hosszú, Negev-sivatagi határát is. Az új egyiptomi hatalom által megnyitott gázai átkelőhelyeken pedig iszlamista szélsőségesek grasszálnak.
Az izraeli kormány mindemiatt minden eddiginél keményebb biztonságpolitikai stratégiát fontolgat, és azzal fenyegetőzik, hogy állandó, nagy létszámú katonai kontingenst küld a Sínai-félszigetre. Az izraeli szélsőjobb egyes nyilatkozatai már a Camp David-i egyezmény haláláról beszélnek. A zsidó állam félelme nem alaptalan, hisz az egyiptomi társadalom súlyosan frusztrált az Izraellel több mint 30 éve kötött béke miatt. A közvélemény többsége a Camp David-i egyezményt mindig is az Egyesült Államok által ráerőszakolt szerződésnek tekintette, az évente többmilliárdos amerikai apanázst pedig Anvar Szadat elnök, majd a Mubárak-klán júdáspénzének.
Az egyiptomi belpolitika jelenlegi legélesebb polémiája éppen e béke körül zajlik. A status quo fenntartása voltaképpen csak a hatalom jelenlegi birtokosainak, az elmúlt években nyíltan az izraeli társszervekkel együttműködő, az iszlamistákban közös ellenséget látó erőszakszervezeteknek az érdeke. Az egyiptomi iszlamisták - mind a tömegtámogatással rendelkező mérsékeltek, mind a radikálisok - a békét nem tekintik érvényesnek. Sőt - a liberálisok kicsiny csoportját nem számítva - ugyanez a véleménye a szekulárisok többségének is. A nagykövetségi konfliktus, az izraeli nagykövet visszahívása és az egyiptomi- izraeli határincidens miatt éppen a világi politikai erők támadták a leghatározottabban a kormányt. A Szocialista Népi Szövetség vezetője, Abdulgafúr Sukr a tel-avivi egyiptomi nagykövet visszahívását, a Camp David-i szerződés azonnali felülvizsgálatát és egyiptomi csapatok küldését követelte a Sínai-félsziget minden pontjára, főként a Negev-sivatag demilitarizált határzónájába.
És hogy ez a probléma túlmutat Egyiptom határain, arról a török diplomácia rendkívüli agilitása tanúskodik. A Nyugattal és Izraellel lassan szembeforduló Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök és politikájának elméleti megalapozója, Ahmet Davutoglu külügyminiszter új Közel-Keletet építget. Törökország az arab országokban zajló változások és a létrejövő új rezsimek mentorának szerepére aspirál, s közben igyekszik kiterjeszteni gazdasági befolyását a térségre. Hasonlóan aktív Egyiptomban és az egész térségben Oroszország és Kína - annál is feltűnőbb viszont Európa hiánya. Bár Franciaország és Nagy-Britannia aktívan részt vesz a líbiai katonai konfliktusban, az EU sem Egyiptomban, sem Tunéziában nem tüntette ki magát a forradalmi változások utáni hosszabb távú építkezés támogatásában.
Pedig a tét nem kicsi. Az egyiptomi választások befolyásolják Tunézia, sőt Szíria jövőjét is, és tapasztalatot adhatnak a polgárháború végharcait vívó líbiai ellenzéknek. Vajon a leendő új hatalom - bármilyen színezetű legyen is - képes lesz-e a valóban demokratikusan működő államszervezet kiépítésére, vagy maradnak a "párhuzamos intézmények", amelyek révén leginkább az iszlám szélsőségesek befolyásolhatják a tömegeket? A válaszon múlhat nemcsak a Nílus-völgy, de a mediterrán térség, Izrael, sőt Európa gazdasági és biztonságpolitikai stabilitása is.
