Michael Chilufya Sata, aki a szavazatok 46 százalékát maga mögött tudva megnyerte a múlt heti elnökválasztást, régi motoros az 1964-ben függetlenné vált brit gyarmat, az egykori Észak-Rodézia politikai életében. 74 évesen immár negyedszer szállt harcba az államfői tisztségért, és kora miatt alighanem ez volt az utolsó esélye.
A rendőrből, majd szakszervezeti vezetőből a függetlenné válás után erőskezű helyi kormányzóvá lett
"Kobra király"
(ellenfeleire élesen rátámadó beszédei miatt nevezik így) 1991-ben csatlakozott az egypártrendszert ellenző új szervezethez (Mozgalom a Többpárti Demokráciáért - MMD), majd ennek választási győzelmét követően miniszteri posztokat töltött be. Tíz évvel később viszont megsértődött, hogy nem őt nevezték meg a párt elnökjelöltjeként, ezért létrehozta a Hazafias Frontot (PF), és ennek élén újra és újra nekifutott az elnökválasztásnak.
Most, hogy végre győzött, immár az a kérdés, hogy a változás esélyt ad-e a hét és fél Magyarországnyi Zambiának a fellendülésre. Elnökké választásának hírére rögtön esni kezdett a helyi valuta, a kwacha árfolyama, ami főként a külföldi beruházókat ostorozó, sőt fenyegető korábbi kijelentéseivel és egyelőre kevéssé világos gazdaságpolitikai elgondolásaival magyarázható. Ezeket az utóbbi hetekben feltűnő módon mérsékelte. Mindenképpen a józanságát dicséri, hogy megpróbálta ellensúlyozni a képzetlenségét, amely talán még hosszú politikai karrierje dacára is hátrány lehetett volna a vele egyidős, viszont közgazdász végzettségű Rupiah Bwezani Bandával szemben. Kampánya során képzett tanácsadókkal vette körül magát, akik igyekeztek rendet vinni indulatos megszólalásaiba, amelyeket hírek szerint egyfelől karizmatikus lendület, másfelől viccekkel fűszerezett inkoherencia jellemzett - mindazonáltal a követői tombolva lelkesedtek érte. Megeshet, hogy nem felel majd meg a felfokozott várakozásoknak: mégsem lesz olyan sok az a több pénz a zsebekben.
Az Afrika déli részében fekvő állam gazdasága az utóbbi két évben - legalábbis a GDP növekedését tekintve - fellendülni látszik, ami főként a rézbányászat újbóli jövedelmezőségével függ össze. Már Észak-Rodézia gazdasága is ezen alapult, de a bányákat éppen akkor (a hetvenes években) államosították, amikor a fém világpiaci ára zuhanni kezdett, így Zambia a tisztes középmezőnyből a legszegényebb afrikai országok közé került. A mostani fellendülésben komoly szerepe volt a kínai nagy-, majd kisbefektetők megjelenésének. Ez természetesen nem valami sajátos zambiai jelenség: egy sor afrikai ország gazdasági élete mozdult meg hasonló okból, Algériától Mauritiusig. A változások azonban nem mindenütt olyan látványosak, mint Zambiában. A hitelmegállapodások keretében létrejött infrastruktúra-beruházásokat a lakosság érthető módon lelkesen fogadta - annál is inkább, mert látványos történelmi előképük is volt: a Tanzánia-Zambia vasút (más néven Uhuru [Szabadság] Railway, amelyet 1970 és 1975 között Kína épített meg, mindeddig legnagyobb külföldi segélycsomagjaként. A lelkesedés némileg alábbhagyott, amikor a frissen elkészült út hamarosan tönkrement, az új kórház falai pedig repedezni kezdtek. De mindez talán nem is erősítette volna föl az immár mintegy nyolcvanezer Zambiában élő kínaival szemben az ellenérzéseket, ha munkásaik legnagyobb csoportja, a rézbányákban dolgozók nem kezdtek volna elégedetlenkedni a helyzetükkel. A kínai bányaszerencsétlenségekről érkező, ritkának nem mondható hírek csak sejtetik a bányabiztonság ottani helyzetét, a zambiai bányászok viszont a saját bőrükön tapasztalják a problémákat. Hiányoznak az elemi biztonsági feltételek - az egyik bányában például csak a két éve ott dolgozók kapnak védősisakot. Alacsonyak a keresetek - a kínai menedzserek erre azt mondják, hogy Kínában még ez is soknak számít, és a kis pénz is jobb, mint a semmi pénz. Híresztelések keringenek arról, hogy a szakszervezeti vezetőket tanulmányutakon puhítgatják, ahol masszázsszalonok látogatása a tananyag, hogy ellenőrizhetetlen kedvezményeket kapnak a kínai befektetők, a visszásságok fölött pedig szemet huny a hatalom. A legdurvább példa az a tavaly őszi eset, amikor
kínai feletteseik rálőttek
a rossz körülmények ellen tiltakozó huszonéves bányászokra. Tíznél többen sebesültek meg - ketten súlyosan. Az esetet nem lehetett eltussolni, két kínait őrizetbe vettek - aztán fél évvel később a hatóságok megszüntették az eljárást. Az érintettek hallgatását gyaníthatóan pénzért vették meg feletteseik.
A mérleg másik serpenyőjében viszont ott nehezedik az évi egymilliárd dollárnyi kínai beruházás, az ebből adódó új munkahelyek és a költségvetési bevételek. Ezt az új elnök sem hagyhatja figyelmen kívül, ezért is enyhített korábbi militáns álláspontján. 2006-ban Peking még azzal fenyegetőzött, hogy felszámolja a kapcsolatait Zambiával, ha "Kobra király" nyeri a választásokat. Lehet, hogy ebben akkor főleg Satának a tajvani diplomáciai kapcsolatok melletti elkötelezettsége játszott szerepet, tény viszont, hogy az új elnök már akkor is ostorozta a kínai munkaadók által teremtett pocsék munkakörülményeket. Ugyanakkor az elmúlt hetekben mindenki elképedve figyelte a kormánypárt és Banda elnök költséges kampányát - Peking bőkezűségét gyanítva a hátterében. Az egyik oldalon azt terjesztik a rossz nyelvek, hogy még a gyerekeknek osztogatott nyalóka is kínai volt (habár nyilván egész Afrikában minden nyalóka kínai). A másik oldalon viszont azt, hogy végül Sata is kínai pénzből kampányolt, miután Peking jelezte, hogy nem vonul ki akkor sem, ha ő győz.
Sata végül a fiatal városi lakosság szavazataival nyert - egyébként a várható élettartam 38 év (a megdöbbentően alacsony szám főként a 17 százalékos AIDS-fertőzöttséggel magyarázható). Győzelmében az ígéretei mellett az is szerepet játszott, hogy Banda pártja, az MMD immár húsz éve irányítja Zambiát - annyi elégedetlenség pedig bőven felgyűlt az országban, hogy az emberek változást akarjanak. Más kérdés, hogy miként jelentkezik majd a változás, hogyan tud eleget tenni Sata populista ígéreteinek.
