Interjú

„Egyszerre egymilliárd szocialistát”

Bryan Caplan közgazdász

Külpol

Szabad a pálya – vajon mit mond a tudomány a bevándorlásról? című 250 oldalas képregényében a nyitott határok előnyeit ecseteli. A minap magyarul is megjelent nem mindennapi mű szerzőjével Zoomon beszélgettünk.

Magyar Narancs: A bevándorlás, és különösen a nyitott határok gondolata rendkívül megosztó témák, a politika is előszeretettel használja ezeket, főleg ha külső ellenségképre van szükség. Az amerikai vezetés sem volt ezzel másképp.

Bryan Caplan: Amikor a könyvem megjelent az Egyesült Államokban, Trump még hivatalban volt, és másról sem lehetett hallani. Ennek fényében különösen érdekes, hogy az amerikai közvélemény az elmúlt húsz év során a bevándorlás pártolása felé tolódott. Ám míg a bevándorlásellenesek igen aktívak, a többieket nem izgatja a téma. Magyarország és a volt szovjet blokkhoz tartozó többi kelet-európai ország esetében, amelyek immár az EU-n belül vannak, a bevándorlás ellenzése hatalmas képmutatás, hiszen önök sokat profitálnak abból, hogy Nyugat-Európában dolgozhatnak. Gondolom, sok nyugat-európai épp önökre panaszkodik, hogy nem akarnak magyarokat! Erre lehetne az a válasz, hogy aki ilyet mond, az hülyeséget beszél, s mi nem fogjuk elkövetni ugyanezt a hibát. A nyitott határoknak nem az a lényege, hogy merő jótékonyságból kellene beengedni az embereket. Még az alacsonyan képzett bevándorlók is rendszerint produktív tagjai a társadalomnak. Amikor azt hallom, hogy az amerikaiak ellenzik az alacsony képzettségűek bevándorlását, vagy azt, hogy nem akarunk mexikói mezőgazdasági munká­sokat, csak fogom a fejemet. Mégis, miért nem? Nem hasznos, ha valaki élelmiszert termeszt? Rá­adásul sokkal többet, mint amennyit Mexikóban termesztene, mert jobb a technológia, jobb a munkaszervezés nálunk.

MN: Amerikának nemhogy Mexikóval, de még Kanadával sem sikerült nyitott határokat létesítenie. Volt, hogy megkísérelték?

BC: Komolyan soha. Sokkal szigorúbb szabályaink vannak Kanadával szemben, mint önöknek az EU-n belül. Nem hiszem, hogy nagy ellenállást váltana ki egy nyitott határ az Egyesült Államok és Kanada közt, de teljes az apátia, senkit sem érdekel.

MN: Ismer olyan amerikai politikust, aki a gyakorlatban is a magáévá tette a nyitott határok teóriáját?

BC: Aki bevándorláspárti, nem feltétlenül híve a nyitott határoknak is. Rengeteg bevándorláspárti emberrel beszélek, és amikor felhozom a nyitott határok gondolatát, majd’ felrobbannak a dühtől. Pedig egyáltalán nem gondolom lehetetlennek. Kicsit olyan ez, mint amikor azt mondta valaki 1985-ben, hogy a kommunista rendszer hamarosan összeomlik. Gondolom, ez volt az alapérzés ’85-ben Magyarországon is: hogy teljesen lehetetlen az, hogy a kommunizmusnak belátható időn belül befellegzik.

MN: Azt írja, hogy az Egyesült Államok határai az 1920-as évekig tárva-nyitva álltak, 1924-ben mégis egy nyíltan rasszista bevándorlási törvényt hoztak.

BC: Akkoriban teljesen elfogadott volt nyíltan rasszistának lenni. A szlogen az volt, hogy az angolszász, a skandináv és a német vér tisztaságát akarják megvédeni az Egyesült Államokban. A bevándorlók szinte kivétel nélkül fehérek voltak ekkoriban, de a kelet-európaiakat, a dél-európaiakat és a zsidókat nem szívesen látták. Írás közben sokat beszéltem arról, milyen erős is Amerikában az asszimiláció, a szerkesztőm figyelmeztetett is, hogy csak óvatosan, mert ez megrémíti a bevándorláspártiakat, akik közül sokan fontosnak tartják az anyaország kultúrájának megőrzését. Ettől azonban tény marad, hogy a bevándorlók asszimilálódni fognak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.