A koros, cserzett bőrű, bajuszos férfi erősen koncentrál a sakktáblára. Szemben vele hasonló kinézetű társa unottan várja, hogy mit húz. Szemmel láthatóan már csak néhány lépés van hátra a partiból, a játékosok körül álló három bámészkodón sem látszik különösebb izgalom. A tenger felől alkonyati szellő enyhíti a hőséget, a közeli falvakból müezzin hív imára…
Az Ashraf 3 kiképzőtáborban vagyunk, Albánia középső részén, Durres kikötője és a főváros, Tirana között húzódó dombvidéken. A szépen művelt földek között jókora kerítésekkel körülvéve lakóépületek, hangárok, kommunikációs tornyok, a rurális paraszti környezettől teljesen elütő infrastruktúra. Az öt méter magas, perzsa oroszlános, zászlókkal díszített főkapunál szigorú az ellenőrzés: a tábor a Modzsahedin Halk (angol írásképpel: Mojahedeen-e Khalq, röviden: MEK) iráni ellenzéki szervezet főhadiszállása. Egy olyan politikai-katonai formációé, amelyet egészen a közelmúltig a legtöbb nyugati ország a terrorszervezetek listáján szerepeltetett. Most pedig egy NATO-tagállamban van a központjuk.
A rejtőzködő vezető
„Szervezetünk hosszú utat járt be” – kezdi Mehdi Zahedi vezető tisztviselő, miközben a tábor múzeumában sétálunk. A profi, 21. századi dizájnú kiállítás a kezdetektől mutatja a szervezet történetét, de leginkább tagjainak kálváriáját, a MEK hányattatott évtizedeit.
Az egyetemistákból és fiatal városi felső-középosztály tagjaiból verbuvált – szélsőbaloldali és síita iszlamista ideológiát ötvöző – civil csoport a hatvanas évek közepétől nyíltan fellépett Mohammad Reza Pahlavi korrupt és diktatórikus rendszere ellen. Miután az Amerika-szövetséges sah szinte minden gazdasági és társadalmi reformja a szociális háló gyengülését és a középosztály érdekeinek sérelmét eredményezte, az osztályharcos MEK a Szovjetunió hathatós támogatásával a legjobban szerveződött iráni ellenzéki mozgalommá vált a hetvenes évekre, s – ahogy a táborban Zahedi is elmondta – egyfajta ideológiai összekötő kapocs lett a Khomeini-féle akcionista iszlamista mozgalom és az ugyancsak jelentős társadalmi bázissal bíró kommunista párt, a Tudeh között.
A forradalmat megelőző években már rendszeresek voltak a MEK fegyveres támadásai az államhatalom intézményei és képviselői ellen. S ezek csak erősödtek, amikor a forradalmi erők egymás ellen fordultak. Zahedi túlkapásokról beszél, a lassan megszilárduló forradalmi rezsim viszont terroristának minősítette a szervezetet.
Bár polgári célpontok ellen soha sem támadt, a MEK nem egy politikai merényletet vállalt magára ezekben az években, például 1981-ben a megválasztott elnök, majd a rendőrség országos vezetője elleni támadást is. Egy évvel később a Khomeini-kormányzat keményen lecsapott rájuk: a múzeum adatai szerint legalább 2500 MEK-tagot végeztek ki, a bebörtönzöttek száma pedig megközelítette a tízezret. Ekkorra a szervezet vezetői már Párizsban éltek, míg a katonai egységekké szerveződött tagság jelentős része Irakban húzta meg magát. Az iraki–iráni háborúban (1980–1988) a MEK Szaddám Huszein oldalán harcolt, amit – bár ezt a vezetők erősen tagadják – az iráni társadalom zöme máig hazaárulásnak tekint.
A múzeumban és a tábor utcáin leginkább Maszúd és Mariam Radzsavi képeivel találkozni. Ma Mariam a MEK veztője. Párizsban él, és építgeti szervezete nemzetközi kapcsolatait. Férje, Maszúd az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziójáig irányította a szervezetet, amikor is az országban kialakult zűrzavarban nyoma veszett. A MEK hivatalos mártirológiája szerint az irániak rabolták el, s valószínűsíthetően megölték, míg a táborlakók között, ahogy a szervezet más közel-keleti közösségeiben is – egyfajta síita hagyományt követve – „rejtőzködő vezetőről” beszélnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
