Iráni kommunisták kiképzőtábora Albániában

„Élcsapatot építünk”

Külpol

A népi modzsahedek a múlt század hetvenes évei óta aktív fegyveres mozgalma immár egy NATO-tagállamban is tanyát vert. A Szovjetunió egykori iráni kedvencei most amerikai pénzből készülnek hazájuk úgymond felszabadítására. A helyi ellenzék potenciális veszélyforrásról beszél, a táborlakók egyre frusztráltabbak.

A koros, cserzett bőrű, bajuszos férfi erősen koncentrál a sakktáblára. Szemben vele hasonló kinézetű társa unottan várja, hogy mit húz. Szemmel láthatóan már csak néhány lépés van hátra a partiból, a játékosok körül álló három bámészkodón sem látszik különösebb izgalom. A tenger felől alkonyati szellő enyhíti a hőséget, a közeli falvakból müezzin hív imára…

Az Ashraf 3 kiképzőtáborban vagyunk, Albánia középső részén, Durres kikötője és a főváros, Tirana között húzódó dombvidéken. A szépen művelt földek között jókora kerítésekkel körülvéve lakóépületek, hangárok, kommunikációs tornyok, a rurális paraszti környezettől teljesen elütő infrastruktúra. Az öt méter magas, perzsa oroszlános, zászlókkal díszített főkapunál szigorú az ellenőrzés: a tábor a Modzsahedin Halk (angol írásképpel: Mojahedeen-e Khalq, röviden: MEK) iráni ellenzéki szervezet főhadiszállása. Egy olyan politikai-katonai formációé, amelyet egészen a közelmúltig a legtöbb nyugati ország a terrorszervezetek listáján szerepeltetett. Most pedig egy NATO-tagállamban van a központjuk.

 

A rejtőzködő vezető

„Szervezetünk hosszú utat járt be” – kezdi Mehdi Zahedi vezető tisztviselő, miközben a tábor múzeumában sétálunk. A profi, 21. századi dizájnú kiállítás a kezdetektől mutatja a szervezet történetét, de leginkább tagjainak kálváriáját, a MEK hányattatott évtizedeit.

Az egyetemistákból és fiatal városi felső-középosztály tagjaiból verbuvált – szélsőbaloldali és síita iszlamista ideológiát ötvöző – civil csoport a hatvanas évek közepétől nyíltan fellépett Mohammad Reza Pahlavi korrupt és diktatórikus rendszere ellen. Miután az Amerika-szövetséges sah szinte minden gazdasági és társadalmi reformja a szociális háló gyengülését és a középosztály érdekeinek sérelmét eredményezte, az osztályharcos MEK a Szovjetunió hathatós támogatásával a legjobban szerveződött iráni ellenzéki mozgalommá vált a hetvenes évekre, s – ahogy a táborban Zahedi is elmondta – egyfajta ideológiai összekötő kapocs lett a Khomeini-féle akcionista iszlamista mozgalom és az ugyancsak jelentős társadalmi bázissal bíró kommunista párt, a Tudeh között.

A forradalmat megelőző években már rendszeresek voltak a MEK fegyveres támadásai az államhatalom intézményei és képviselői ellen. S ezek csak erősödtek, amikor a forradalmi erők egymás ellen fordultak. Zahedi túlkapásokról beszél, a lassan megszilárduló forradalmi rezsim viszont terroristának minősítette a szervezetet.

Bár polgári célpontok ellen soha sem támadt, a MEK nem egy politikai merényletet vállalt magára ezekben az években, például 1981-ben a megválasztott elnök, majd a rendőrség országos vezetője elleni támadást is. Egy évvel később a Khomeini-kormányzat keményen lecsapott rájuk: a múzeum adatai szerint legalább 2500 MEK-tagot végeztek ki, a bebörtönzöttek száma pedig megközelítette a tízezret. Ekkorra a szervezet vezetői már Párizsban éltek, míg a katonai egységekké szerveződött tagság jelentős része Irakban húzta meg magát. Az iraki–iráni háborúban (1980–1988) a MEK Szaddám Huszein oldalán harcolt, amit – bár ezt a vezetők erősen tagadják – az iráni társadalom zöme máig hazaárulásnak tekint.

A múzeumban és a tábor utcáin leginkább Maszúd és Mariam Radzsavi képeivel találkozni. Ma Mariam a MEK veztője. Párizsban él, és építgeti szervezete nemzetközi kapcsolatait. Férje, Maszúd az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziójáig irányította a szervezetet, amikor is az országban kialakult zűrzavarban nyoma veszett. A MEK hivatalos mártirológiája szerint az irániak rabolták el, s valószínűsíthetően megölték, míg a táborlakók között, ahogy a szervezet más közel-keleti közösségeiben is – egyfajta síita hagyományt követve – „rejtőzködő vezetőről” beszélnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.