Egy hónappal korábban, az első fordulóban még hárman voltak. Henri Konan Bédié az ország alapító atyja, a függetlenné válástól, 1960-tól 1993-ig, haláláig uralkodó, viszonylag könnyű kezű és a volt gyarmattartó Franciaországgal jó kapcsolatokat ápoló diktátor, Félix Houphouet-Boigny (FHB), "Houphouet papa", "Afrika bölcse" utódaként 1993-tól 1999-ig elnök volt. A 76 éves politikus előzőleg miniszteri és diplomáciai pozíciókat töltött be. Az addigra az állami pazarlástól (például új főváros FHB szülőfalujának a helyén) megroppant gazdaság és a szociális feszültségek már véget vetettek a belső békének, és egy katonai puccsot követően Franciaországba távozott. Évekkel később hazatért, és most főleg FHB és a saját szűkebb pátriájában, az Elefántcsontpart középső részében elhelyezkedő kakaótermelő övezetben (az ország adja a világ kakaótermelésének úgy az egyharmadát) szerezte meg a szavazatok 25,24 százalékát, ami kevés volt a továbbjutáshoz.
Laurent Gbagbo (65) annak idején FHB először földalatti, a nyolcvanas évek végétől nyilvános ellenzékének egyik vezetője volt (amúgy Párizsban végzett történész), és a többpártrendszer 1990-es bevezetését követő választáson egyetlen ellenjelöltként majdnem húszszázaléknyi szavazatot kapott az élethossziglani államfővel szemben. Aztán parlamenti képviselő lett, és börtönben is töltött néhány hónapot. Két éve elmondta, hogy a nyolcvanas évek végén erőteljesen támogatta őt Blaise Compaoré, az északról szomszédos Burkina Faso jelenlegi elnöke, ami a továbbiak szempontjából érdekes. Az említett puccsot követő 2000-es elnökválasztást ő nyerte meg - ezt a puccsista Robert Gué• vitatta, de egy spontán népfelkelés mellé állt, Gué• pedig elmenekült. A polgárháborús viszonyok közepette 2005 óta húzódott az új elnökválasztás kiírása, azóta megválasztatlanul vezeti az országot. Most az első fordulóban a szavazatok 38,3 százalékával az első helyen végzett.
Harmadik szereplőnk a 68 éves Alassane Ouattara. ' az Egyesült Államokban tanult közgazdaságtant, aztán éveken át a Világbanknál, majd a Nyugat-afrikai Országok Központi Bankjánál töltött be vezető pozíciókat. 1990-93 között Elefántcsontpart miniszterelnöke volt, és FHB betegsége idején hónapokon át ő volt az államfő helyettese. Az ezt követő hatalmi viszályban a parlament elnöki tisztségét betöltő Bédié kerekedett felül, Ouattara pedig a Nemzetközi Valutaalapnál kapott vezető állást, mégpedig Burkina Faso képviseletében, miután a szülei eredetileg ottani állampolgárok voltak. 1999-ig maradt az IMF-nél, de már előzőleg jelezte, hogy vissza kíván térni az elefántcsontparti politikai életbe. Ez hivatalosan nem sikerült neki elsőre, mert a 2000-ben népszavazással elfogadott alkotmány kizárta az elnökké választhatóságból azokat, akiknek akár csak az egyik szülőjük külföldi, és Ouattara papírjainak, amelyek szerint már a szülei is felvették az elefántcsontparti állampolgárságot, nem adtak hitelt a hatóságok. Azóta módosították ezt a paragrafust, úgyhogy most már ő is indulhatott. Az Észak embereként az első fordulóban 32,08 százalékos eredményt ért el, a második fordulót viszont megnyerte - ha igaz, 54 százalék fölötti eredménnyel, annak ellenére, hogy a kampány elvadult finisében Gbagbo is előhúzta a hazafias érvet, vagyis Ouattara származásának a kérdését. (Bédié viszont az utóbbi támogatására szólította fel a híveit.)
Ennek az egész burkinázásnak a háttereként nem árt tudni, hogy Elefántcsontpart északi részében a szomszédos országbeliekkel rokon népesség él, ráadásul évtizedekkel ezelőtt, a viszonylagos jólét idején tömegesen települtek át Burkina Fasóból. A feszültség további forrása lehet, hogy az emigránsok mohamedánok, míg a déli lakosság főleg keresztény - bár a fegyveres összecsapásokban részt vevő csoportok összetételében hírek szerint nem érzékelhető vallás szerinti elkülönülés. Vagyis politikai érdekcsoportok között húzódik inkább az országot kettészelő frontvonal, tovább akadályozva, hogy a viszonylag kedvező gazdasági adottságokkal és még nem túlságosan lerohadt infrastruktúrával rendelkező ország visszakapaszkodhasson egyszer már elért fejlettségi szintjére.
Gbagbo a tízszázalékos különbség ellenére nem fogadta el a választási bizottság által bejelentett adatokat, az alkotmánytanács állítólag mellette elkötelezett elnöke viszont az eddigi államfőt hirdette ki győztesként, csalásokra, kényszerítésre hivatkozva. Gbagbo az elnöki palota rezidenseként ahelyt fölesküdött, amit Ouattara egy közeli szállodában megismételt, rögtön kinevezve a kormányát, amelynek ugyanaz a Guillaume Soro a miniszterelnöke, aki az északi felkelők Új Erők nevű szervezetének vezetőjeként egy 2007-es békeegyezményt követően Gbagbo alatt volt a kormány első embere. Természetesen a másik félnek is megvan már a maga kormánya, és most állítólag mindkét oldal fel akarja állítani a saját diplomáciai testületét.
Az ENSZ-től az EU-n és az egyes európai országokon át a szűkebb afrikai környezetig mindenki Ouattarát tekinti győztesnek, amire Gbagbo a határok lezárásával és a külföldi hírforrások kiszűrésével válaszolt. A lapzártánkkor állítólag már megszűnt határzárat az is indokolta, hogy menekülni kezdtek az emberek a szomszédos országokba. Abidjan előkelőbb körzeteiben nyugalom honol, a szegényebb negyedekben szórványosan autógumikat éget a lázongó ifjúság, majd menekül a katonák és rendőrök elől. Egyre többen tartanak tőle, hogy minél tovább néznek farkasszemet a felek, annál nehezebb lesz elkerülni a vérontást, amelyet az ország az elmúlt években már többször is kénytelen volt átélni. Egyre súlyosabb az élelmiszer- és benzinhiány.
