„Elég antitestünk van”

Federigo Argentieri történész, politológus a fasizmus örökségéről a mai Olaszországban

Az olaszok még nem néztek szembe teljes mélységében a fasiszta múltjukkal, veszélybe kerülhet a demokrácia – aggódtak a demokratikus világban, amikor a szélsőjobboldali, posztfasiszta Fratelli d’Italia (FdI) vezetésével jobboldali-szélsőjobboldali koalíció nyerte meg a szeptember 25-i parlamenti választást. Meddig ér a Mussolini-nosztalgia az olasz politikában és a társadalomban?

Magyar Narancs: Ön szerint az olaszok megnyugtatóan feldolgozták már történelmük e sötét korszakát?

Federigo Argentieri: A fasiszta rezsimek alkotta tengelyhatalmak közül egyedül Németország nézett szembe nagy erőfeszítések árán, kíméletlen őszinteséggel 20. századi sötét múltjával, a nácizmussal. Japánban úgy „oldották meg” a helyzetet, hogy a hivatalos történelmi narratíva ebből az időből Hirosimával kezdődik. Olaszország pedig e tekintetben a kelet-közép-európai, volt szocialista országokra hasonlít a leginkább. A fasizmussal úgy van az olasz társadalom, mint a magyar, a cseh, a szlovák és a többi a kommunizmussal. Nem szeretik feszegetni a témát, mert sok egykori fasisztából lett antifasiszta, akik így mentették át magukat és a pozíciójukat. Rendőrök, bírók, katonák, diplomaták – nekik a legkevésbé sem állt érdekükben a szembenézés. Bár olasz történészek kiváló munkát végezve alaposan feltárták e korszakot, még mindig maradtak sötét foltok. Ilyen például Mussolini 1935–1936-os etiópiai gyarmatosító háborúja, amely akkoriban széles körű támogatást élvezett, akárcsak 1940-ben a belépés a háborúba Németországgal és Japánnal szövetségben. Etiópia – az olaszok által elkövetett szörnyű gyilkosságok, a koncentrációs táborok, az utcai lincselések Addisz-Abebában és másutt több tízezer halottal – máig tabu. Azt sem igen feszegeti senki, hogy Rodolfo Graziani marsallt – a Hitler irányította salói bábállam védelmi miniszterét, a fasiszta utódpárt Olasz Szociális Mozgalom (MSI) elnökét –, aki mindezért felelős volt, nem állították háborús bűnösként bíróság elé Nürnbergben. Mindenképpen ott lett volna a helye, de a katonai, igazságszolgáltatási és más állami szervek meg sok politikus cinkossága miatt ez nem történt meg. Hasonlóan ahhoz, ahogy 1989-ben a Ceauşescu házaspárt sem állították bíróság elé Romániában, mert tudták, hogy Ceauşescu fél Romániát tetemre hívta volna. Ugyanez volt a helyzet Mussolinival is.

MN: Nagy port kavart Olaszországban, hogy október 28-án Predappióban, Mussolini szülővárosában, a sírhelyénél egyszerre jelentek meg antifasiszták, egykori partizánok – hogy megemlékezzenek a kisváros 1944-es felszabadításáról –, és vagy kétezer Mussolini-nosztalgikus. Sokan fekete inget viseltek, és karlendítéssel üdvözölték egymást, hogy megünnepeljék a Marcia su Roma (Bevonulás Rómába, a fasiszta hatalomátvétel napja – a szerk.) 100. évfordulóját, és leróják tiszteletüket a Duce előtt. Mennyire eleven ma a fasiszta örökség Olaszországban?

FA: Ez nem igazán meglepő. Olyan ez, amint amikor Csehországban a kommunista párt máig megünnepli a kommunista diktatúra ünnepeit, például február 25-ét, az 1948-as kommunista hatalomátvétel napját, és árulásnak tartja a prágai tavaszt vagy a Charta ’77 mozgalmat. A luszt­ráció nem volt valami sikeres Csehországban, ahogy Magyarországon és Lengyelországban sem, egyebek közt azért, mert a kommunista pártok nagyon gyorsan alakultak át szociáldemokrata pártokká. Olaszországban az MSI 1949-ben a NATO-csatlakozás mellett szavazott, míg a kommunisták és a szocialisták ellene voltak. Majd 1957-ben az Európai Unió elődje, az Európai Gazdasági Közösségbe való belépésre voksolt, míg a kommunisták ezt is ellenezték, a szocialisták pedig tartózkodtak. Ezzel a posztfasiszták súlya megnőtt, és egyfajta hitelességet szereztek, ami késleltette vagy végképp lehetetlenné tette az elszámoltatásukat.