Feral Tribune: Miniszterelnöki mandátumának 500 napja bizonyára elég volt ahhoz, hogy pontosan felmérje: milyen Szerbiát hagyott önre Slobodan Milosevic?
Zoran Djindjic: Azokat az intézményeket, amelyek a politika gyakorlati megvalósítására szolgálnak - és most mindegy, hogy jó vagy rossz politikáról van szó - teljesen szétrombolta. A politikát a saját személyes ügyévé redukálta, ami ma bárki számára, aki hatalmon van, lehetetlenné teszi, hogy bármit záros határidőn belül megvalósítson. Az első sokk akkor ért, amikor leesett a tantusz: a hatalom kérdése Szerbiában ma merőben elméleti. Az emberekben kialakult valamiféle tévképzet, hogy nekem személy szerint sok hatalmam van az országban. Miközben egyáltalán nincs hatalmam. Kötelességeim vannak: hogy a nyugdíjakat és az állami fizetéseket időben kifizessük, hogy a költségvetés zugaiból minden hónap végére összekaparjunk néhány száz milliót - a kifizetések előtt mindig elfog a pánik. Ez az egy hatalom létezik. Nem állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyekkel valamiféle szabályozott módon befolyásolhatnánk a dolgokat.
FT: Marad az improvizáció?
ZD: Igen. Hozunk egy törvényt, és - Angliával vagy Németországgal ellentétben, ahol előre ki tudják kalkulálni egy-egy intézkedés hatását - mi csak reménykedni bírunk abban, hogy intuitíve a helyes lépést tettük. Nincs még egy állam a földön, ahol így mennének a dolgok. Jó és hatékony igazságszolgáltatást, gazdaságot, rendőrséget kialakítani civilizációs kötelesség. És nem korrekciókról van szó, hanem egy teljesen új rendszerről, amibe beletartozik valamiféle új mentalitás is.
FT: A Milosevic-rezsim idején kialakult mentalitás mennyiben akadályozza e tervek megvalósítását?
ZD: Milosevic önhatalmát legrosszabb nemzeti jellemvonásaink előcsalogatására alapozta. Ilyenekkel nem csak Szerbia rendelkezik: minden nemzetnek van árnyékos és napfényes oldala. De ha az embereket tíz éven át arra dresszírozzák, hogy a bajaikért valaki más a hibás, hogy először kételkedjenek, és azután higgyenek, hogy először féljenek, és csak aztán reménykedjenek, először szkeptikusak legyenek, és csak azután optimisták, akkor eleve vesztesnek tekinti magát mindenki. Nagyon nehéz megfordítani ezt az általános hangulatot, elhitetni az emberekkel, hogy "nézz oda, nem is olyan reménytelen a dolog". A reformok egy része a pszichológián, egy része anyagi természetű feltételeken múlik - de a pszichológia e keveréknek legalább a fele.
FT: 2000. október 5-e óta világos, hogy Szerbia megosztott. A "Djindjic vagy Kostunica" dilemma a hétköznapok részévé vált. Mit mond ön: miért is önnel, és nem a virtuális Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnökével kellene rokonszenveznünk?
ZD: A Kostunica és a köztem lévő különbség a félig üres és a félig teli pohár különbsége. Egy és ugyanaz a hazánk, ugyanazt látjuk rajta, és ugyanúgy a javát kívánjuk. De az én megközelítésemben a pohár félig tele van, és még évekig fogjuk a hiányzó felét töltögetni. ´szerinte a pohár félig üres és tíz év múlva teljesen az lesz, és ezt nem lehet megakadályozni, ez a mi sorsunk. És emiatt a félig üres flakon miatt valaki más a bűnös, és meg kell vizsgálni, hogy kik ezek a valakik. Én az aktivizmust kedvelem, optimista vagyok, Kostunica a problémákat inkább megmagyarázza, mint megoldja. A két évvel ezelőtti felállásban Kostunicának a nemzet nevelőjének szerepe jutott. Az lett volna a feladata, hogy a zsákutcaérzéstől béklyózott embereknek szép lassan beadagolja az igazságot. Ezek az emberek nekem nem hisznek, én hadarok és hadonászok, és a nép ezt nem szereti, beijed tőle. Tényleg az gondoltam, hogy ő meg én leszünk a nyerő páros, de Kostunica ahelyett, hogy kiutat mutatott volna a zsákutcából, épp az ellenkezőjét csinálta, amint az Milosevic kiadatásakor pompásan megmutatkozott.
FT: Önt viszont úgy tartják számon az egész világon, mint azt az embert, aki Milosevicet Hágába küldte. Amivel a háborús bűnök kérdése persze távolról sem zárult le.
ZD: Milosevic volt az a gordiuszi csomó, amit át kellett vágni. Nem venni róla tudomást vagy elkezdeni bogozgatni időveszteséget jelentett volna és elszigetelődést. Kostunicától azt vártam, hogy a maga érzelmekkel teli módszereivel - én ugyanis elég brutális vagyok, és nem avval foglalkozom, hogy mit gondolnak egy-egy lépésről az emberek, hanem hogy mi az eredménye - megmagyarázza, mire megy itt ki a játék. Olyan volt ez, mint egy súlyos beteg fölött tartott konzílium. Az egyik orvos operálna, a másik szerint egy kis cukros víz is segít. Ilyen volt a politikai helyzet. Én metszettem volna, ő hozta a cukros vizet. A háborús bűnökről meg azt gondolom, hogy először saját magunkkal kell megbékélnünk, ami nem lehetséges, ha a saját közelmúltunk sötét foltjaira nem vetül fény. Én azt akarom, hogy a nemzet érdekében ezeket az eseteket megalkuvás nélkül megoldjuk. Sajnos, nincsenek meg azok az intézményeink, amelyek ezeket a pereket lefolytathatnák, és ezért Hága nem rossz. Ha mondjuk Milosevicet Szerbiában fogják perbe, mostanra már szabadlábra is helyezték volna - bizonyítékok hiányában. Miközben mindnyájan tudjuk, hogy Milosevic bűnös. A háborús bűnök kérdésének megoldása eminens érdekünk: így tudjuk rendbe tenni a kapcsolatainkat a szomszédainkkal, és levetni magunkról a kollektív bűnösség bélyegét.
Petar Lukovic