Németország a kölni szilveszter után

Félelem igazgat

  • Schauschitz Attila
  • 2016. február 9.

Külpol

A kölni szilveszternek ugyan semmi köze a szír menekülthullámhoz, de a tömeges bevándorlás bizonyosan megváltoztatja Németországot.

Arab férfiak hordái szorongatnak német lányokat, a lábuk közé nyúlnak, markolásszák a mellüket, a feneküket – ennél szebb ajándékot az új évre álmaiban sem remélhetett a német szélsőjobb. Tekintve a nagyszámú ellopott mobilt, lehetne a fogdosást csupán figyelemelterelő műveletként érteni, egy újabb trükk a tolvajok repertoárján, ha a nők tömeges tapizása az utcán nem lenne fiatal férfiak kedvelt időtöltése Észak-Afrikában. A kölni szilveszter kísérlet volt e kedvtelés európai meghonosítására. S mihez is kezdjen az a fiatal arab, aki jegyesének – ha jut neki egyáltalán – még a kezét sem érintheti, miközben pornózik az interneten?

A muszlim országok előkelő helyeket foglalnak el a pornófogyasztás világlistáján.

Több ez persze, mint a pornó okozta szédület. Azt fejezi ki, hogy a muszlim világban – akárcsak régebben a keresztény Európában – a nő nem ember. Kölnben mintha azt igyekezték volna demonstrálni, hogy a mai európai nő sem az. A női egyenjogúságot mérő rangsorban, a Gender Gap Indexen elsőként Kuvait tűnik fel – a 117. helyen. Ugyanakkor a Korán nem írja elő nők csoportos és tettlegességben végződő hajszolását. Ez utóbbi inkább annak jele, hogy a patriarchális rend anarchikus vonásokkal gazdagodott, nem utolsósorban az arab tavasznak köszönhetően.

false

 

Fotó: Oliver Berg/MTI/EPA

Fiúk a Magreb-negyedből

Természetesen mindenki a tettesek megbüntetését követeli, s csak elvétve jutnak szóhoz olyan szakértők, akik emlékeztetnek rá, hogy mindez jogi akadályokba ütközhet. Mert bármilyen furcsa, a kéretlen utcai tapizásra Németországban nincs paragrafus. A büntethetőség kritériuma a szorongatott, kikerülhetetlen és fenyegető helyzetben bekövetkező szexuális zaklatás, s ilyen értelemben Köln határeset, attól függően, hogy szorosan körülállták-e a lányokat, vagy csak oda-odakaptak. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy még az önvédelem is korlátozott: a pofonnak az akcióval egy időben kell csattannia, ha akár csak röviddel később kerül rá sor, a tulajdonképpeni áldozat vonható felelősségre testi sértésért.

Fiatal német feministák Twitterkampányt indítottak „a szexua­lizált erőszak és a rasszizmus ellen”. Jelszavaik valának: Mindig. Mindenhol. Kivétel nélkül. Mint mondják, s érvelésük támogatásra talál az ellenzéki baloldalnál, a nők szexuális zaklatása mindennapos jelenség Németországban, s helytelen a szilveszteri eseményeket bizonyos népcsoportok elleni izgatásra használni. De eltekintve attól, hogy a modern feministák mi mindent sorolnak a szexuális zaklatás fogalmába, vagyis – talán a kézfogást leszámítva – minden előzetes engedély nélküli testi érintkezést férfi és nő között, mégsem tudnának példát mondani a kölni horrorhoz hasonló esetre.

Ráadásul egyetlen szexuális erőszakban tobzódó német sincs a gyanúsítottak között. A gyanúsítottak nemzetisége ráadásul igazolja a kölni szemtanúk első benyomásait: többségük a Magreb országaiból, elsősorban Marokkóból és Algériából származik. A – nevezzük így – Magreb-bűnözés (lopás, rablás, betörés, testi sértés, fenyegetés) hagyományos bázissal rendelkezik Kölnben, Düsseldorfban és más német nagyvárosokban is.

A tipikus észak-afrikai bevándorló a család legidősebb fia, őt választják ki, hogy pénzt szerezzen az embercsempészek kifizetéséhez a nemzetség minden tagja számára. Düsseldorfba költözik, például a pályaudvar melletti, számos honfitársa által lakott úgynevezett Magreb-negyedbe. A városban 2200 észak-afrikai bűnözőt tartanak számon, s az újonnan érkezett legjobb lehetősége a gyors pénzkeresetre, ha hozzájuk csatlakozik. Ez garantálja leginkább az itt maradását is. Mert hiába utasítják el politikai menedékkérvényét, regisztrált bűnözőként nem kell tartania a kitoloncolástól: az érintett országok ilyen esetben különösen vonakodnak a visszafogadásától.

A rendőrségi statisztika szerint Kölnben a három észak-afrikai arab országból tavaly érkezett bevándorlók negyven százaléka követett el bűncselekményt; ilyen aránnyal rajtuk kívül csak a bosnyákok és a montenegróiak dicsekedhetnek. A szír, afgán és iraki menekülteknek viszont csak fél százaléka adta a fejét bűnözésre. Megfelel ennek a kölni támadás 19 gyanúsítottjának összetétele: 14-en származnak a Magrebből, elsősorban Marokkóból, és csak egy Szíriából.

A kölni szilveszternek tehát nincs köze a keleti menekülthullámhoz. A kettő inkább úgy viszonyul egymáshoz, ahogy egy menekültsegítő beszámolt a kölni főpályaudvaron szerzett korábbi megfigyeléseiről: „Az észak-afrikai arabok a szír menekültek mellé ülnek a váróteremben, megvárják, amíg elalszanak, és ellopják a holmijukat.”

Ha jön a második millió

Angela Merkel, ez a görögök világképében könyörtelen asszony tavaly július 16-án Rostockban szóba elegyedett egy palesztin kislánnyal, akire családjával együtt kitoloncolás várt. „Ha most azt mondanánk, hogy mindannyian jöhettek, mind jöhettek Afrikából is, azt most nem tudnánk megoldani” – mondta a kancellárnő sajátos duktusában a kislánynak.

Ugyanő hat héttel később a közeledő menekültáradat láttán kijelentette: „Németország erős ország. A dolgokhoz a következő indíttatással kell hozzáállnunk: annyi mindent megoldottunk – megoldjuk ezt is! Megoldjuk!” A hír futótűzként terjedt az arab világban.

Csak találgatni lehet, mi játszódott le benne időközben. Merkel reakciója azonban jól rímel egy korábbi döntésére, s jelzi érzékenységét az emberi szenvedésre. E kritériumnak a görögök nem igazán feleltek meg, viszont annál inkább Fukusima képei, amelyek láttán hirtelen – minden gazdasági megfontolást félretolva – döntést hozott a német atomerőművek bezárásáról. A humanitárius szempont most is fontosabb neki minden egyéb érvnél. Ezt minősítette az egyes számú magyar szabadságharcos Münchenben járván „erkölcsi imperializmusnak”; őt aztán senki ne kényszerítse jóságra, együttérzésre!

Függetlenül attól, hogy a „menekültek” homályos fogalom, diffúz tömeg, s a róluk látott képektől és a személyes optikánktól függ, kiknek tartjuk őket, síró gyerekeknek, kétségbeesett szülőknek vagy agresszív férfiaknak, valamint az is csak nagyjából tudható, honnan és mennyien jönnek, a tavaly érkezett több mint egymillió ember szívélyes, önbizalommal teli és gazdag német társadalommal találkozott. A szolidaritás és a segítőkészség bámulatos méreteket öltött. Nem kivétel, inkább szokás, ha nem is kizárólagos, hogy a németek menekülteket fogadnak be a lakásukba.

Az alaphelyzet tehát éppen az ellenkezője volt az unió keleti felében uralkodó rettegésnek. A Friedrich Ebert Alapítvány 2011-es reprezentatív felmérése szerint a magyarok – szoros versenyben megelőzve a briteket – már akkoriban az első helyre kerültek nyolc uniós tagállam között azzal a véleményükkel, hogy egyértelműen túl sok a bevándorló az országukban.

A mélyben mindig ott a félelem, írja egy helyütt Georges Simenon, s legmélyebben talán nincs is más, mint ősi félelem. Idegenek jőnek, hogy elvegyék nőinket, kenyerünket és szokásainkat. A tényektől függetlenül ez teremt ösztönös és érzelmi összefüggést a kölni szilveszter és a menekült­áradat között.

A nemes érzület és a jogos aggodalom között húzódó skála mutatója lassan eltolódik. De­cem­berben még a németek közel fele, a legújabb közvéleménykutatás szerint viszont már alig 40 százaléka tartotta jónak, ahogy Merkel kezeli a menekültkérdést. Egy hónapja még a felük sem gondolta, hogy Németország ne tudna megbirkózni a bevándorlással, most ez a véleménye a megkérdezettek 60 százalékának. Még mindig erős a bizakodó kisebbség, de mi lesz – amihez egyelőre nem fér kétség –, ha megérkezik a második millió? Esetleg a harmadik.

Egyre többen félnek, vagyis – Bibó definíciója alapján – egyre kevesebben demokraták. A bizalomvesztés a demokráciában nem teljesen alaptalan, hiszen senki sem szólhatott bele érdemben egy olyan döntésbe, amely megváltoztatja Németországot – s nem csak annyiban, hogy az eddiginél sokkal több kendős és csadoros asszony kullog majd a férje után az utcán. Ami pedig a szolidaritást illeti: nem tudni arról, hogy „Mother Merkel” is vendégül lát valakit odahaza az általa meghívottakból, és még mindig nem sorakoznak menekültsátrak a döntéshozók munkahelyei, a kancellári hivatal és a Reichstag körüli üres térségben.

A franciák tudják

A liberális politikai elit – Németországban eddig nem is volt másmilyen – dilemmája, hogy nem tudja, mi növelné kevésbé az aggodalmakat. Az eredetileg eurokritikus, de most a menekülthullámon lovagló párt, a Szövetség Németországért (Allianz für Deutschland – AfD) a legfrissebb felmérés szerint megelőzte a Zöldeket, és 11 százalékkal a harmadik legerősebb párttá lépett elő. Mi jobb: elzárkózva az AfD követeléseitől lovat adni alá, vagy közelítve hozzá kifogni a szelet vitorlájából? Annyit mindenesetre Angela Merkel is be­látott, hogy ebben az ütemben nem mehet tovább a bevándorlás. A kormány célja, hogy nyárig érezhetően csökkentse az érkezők számát. Számítanak ebben Törökországra, a menekültek elosztására az unión belül és az EU külső határainak jobb ellenőrzésére, vagyis megannyi bizonytalan tényezőre.

„A politikai üldözöttek menedékjogot élveznek” – áll a német alkotmány 16. paragrafusában. Legalábbis a kérelem beadása és elbírálása nem tagadható meg senkitől. Ezért nem lehetséges az, ami különben érthető megszorítás lenne, tudniillik számszerű határt szabni, s mint a bajor CSU elnöke követeli, évi 200 ezer főben maximálni a bevándorlást.

Ugyanakkor, ahogy Udo Di Fabio, a német alkotmánybíróság volt tagja írja, „az alkotmány feltételezi az államhatárok és az állam területén tartózkodó személyek feletti ellenőrzést” is. A német kormány egyelőre hivatkozhat ugyan arra, hogy az Európai Unió külső határait kell jobban őrizni, ami időbe telik, de ha ez nem sikerül, „alkotmányjogi kötelessége Németország saját határainak hatékony biztosítása”.

Az unió keleti felét uraló pániknak és hisztériának egyelőre kevés a nyoma. Csak zavaros aggyal gondolható, hogy Németországot meghódítja az iszlám; a kérdés az, hogyan lesz továbbra is viszonylag súrlódásmentes az együttélés. Asszimilációról, vagyis beolvadásról szó sem lehet, ilyesmire már rég nem is gondol senki, viszont a Németországban eddig jellemző muszlim kisebbség, a törökök integrációjával, azaz beilleszkedésével kapcsolatban egyáltalán nem rosszak a tapasztalatok, ha integráció alatt azt értjük, hogy van munkájuk, vallásukat magánügy­nek tekintik, s köszönnek a szomszédnak, még férfi is a nőnek. Ez utóbbira arab muszlimoknál ritkán lehet számítani. A velük kapcsolatos tapasztalatokat inkább a szegregáció, mint az integráció fogalma írja le, s így alighanem szélesedni fog ez a hazaitól világosan elkülönülő közösség. Emellett nem lenne meglepő, ha Németországban is növekedne az arab világban virágzó harcos iszlám jelenléte. Egészében az várható, hogy a németek megismerik, amit a franciák már tudnak.

A menekülteknek sokkal jobb lesz, nekünk valamivel rosszabb – így összegezhetné egy elfogulatlan német a kilátásokat, ha létezne olyan általában, hogy német, s nem csak olyan németek lennének, akiknek így is, úgy is egyre jobb lesz, azután olyanok, akiknek semmivel sem lesz rosszabb, végül pedig elég sokan olyanok, akik a munkaerő és az olcsó bérlakások piacán küzdenek majd a munka és lakás nélküli bevándorlók millióival.

Ők lesznek majd egyre mogorvábbak, választanak AfD-t, mennek tüntetni az utcára, bár aligha artikulálják majd olyan markánsan a véleményüket, mint az ordítozó öregember tavaly ősszel egy törökbálinti buszmegállóban: „Merkel?… Nobel-díj?… Félzsidó kurva!” – lám, a helyesírás-ellenőrző program is aláhúzza itt nekem, amin – berlini lakos létemre járatlanként a nyilas terminológiában – mindmáig tűnődöm: miért félig?

Neked ajánljuk