Az 54 paragrafusból álló charta csütörtöki elfogadása volt a nizzai tanácskozás egyetlen biztos pontja, annál is inkább, mivel a szöveget már fél évvel ezelőtt elfogadták. Ha egyszer valóban bíróság előtti hivatkozási alappá válik, mondjuk egy majdani európai alkotmány immár ránk is vonatkozó első fejezeteként, akkor valóban örülhetünk, hogy törvény támasztja alá nemcsak az általános emberi és szabadságjogainkat, hanem a munkavállalással kapcsolatos vagy a szociális és egészségügyi ellátásra vagy a minket érintő döntések indokainak megértésére vonatkozó minimális elvárásainkat is. Addig persze a szavak csak szavak maradnak, egy
hamvas látomás
lenyomatai.
A csúcstalálkozó második napjára a rendőrség újrarendezte sorait, a tüntetők már nem juthattak a magas vendégek közelébe, és a konferencia helyszínéül szolgáló épület szellőzőberendezése sem fújta be az utcáról a könnygázt. Száraz szemmel foghattak neki a résztvevők az érdemi huzakodásnak, miután a majdani csatlakozóknak ajándékozott udvarias gesztusokkal sem kellett tovább bíbelődniük.
A nizzai megbeszélésnek az volt a tétje, hogy az eredetileg hat, majd tizenkét tagország együttműködésére kidolgozott döntési mechanizmusokat alkalmassá tegyék a tervezett bővülés feldolgozására. Testületei létszámról, szavazati súlyarányokról, a vétójog alkalmazásának korlátozásáról kellett dönteni. Az eredeti szándék az volt, hogy a napirendre vett kérdések mindegyikében döntés szülessen, tart, ameddig tart. Aztán a soros EU-elnök franciák, vagyis maguk a témafelelősök kezdték pedzegetni, hogy a látszatmegoldásoknál a semmi is többet ér, vagyis nem a mindenáron való azonnali döntés, hanem a jó döntés a fontos. Ebben akár még igazat is adhatnánk nekik, ha nem tudnánk, hogy amíg ez a belső, szerkezeti átalakulás lezáratlan, aligha lehet szó bővítésről, legalábbis egészen a közelmúltig ez volt az uralkodó szélirány. A francia házigazdák azzal nyomasztották a vendégeket, hogy az utolsó pillanatig nem mondtak semmit arról, hogy milyen típusú kompromisszumokat javasolnak a három konkrét, egymással is összefüggő kérdésben. Ezek közül az első az Európai Bizottság (az EU Brüsszelben székelő kormánya) összetétele. A húsztagú testületben jelenleg a nagy tagországok két-két, a kicsik egy-egy taggal vesznek részt. Ezt a rendszert azonban a bővülés után nem lehet már érvényesíteni, hiszen a túlságosan nagy bizottság gyakorlatilag működésképtelen lenne, és már most is erőltetettnek tűnik némelyik feladat-, illetve hatáskör. Két javaslat futott: jusson mindenkinek egy hely, de még jobb, ha csökken a létszám, és minden ciklusban lesznek kimaradók.
A második eldöntendő kérdés a tagállamok tanácsbeli szavazatainak a súlyozása. Most a négy legnagyobb lakosságszámú országnak tíz-tíz szavazata van, aztán fokozatosan csökkenő a sorrend, de még a törpe Luxemburg is duplán szavaz, nehogy a döntések során lenyomják a nagyok a kicsiket. Ezek az arányok a harmadik problémakör fényében válnak igazán jelentőssé - ez pedig a döntéshozatal jellege a különféle kérdésekben. Az elvi és távlatos cél az, hogy minél kevesebb ügyben legyen szükség egyhangú döntésre, hiszen ezt egyre nehezebb megvalósítani, ahogy szaporodnak a tagországok. Ennél jóval gyakorlatiasabb és közvetlenebb az egyes - főleg a nagy - tag- országoknak az a megfontolása, hogy bizonyos kérdésekben eleve elzárkóznak attól, hogy szembeszállhasson érdekeikkel a többségi akarat.
Mindezekből egy
bonyolult alkudozási helyzet
alakul ki, ahol szavazati súlyarányokat adnak cserébe vétóigényekért, lehetséges együttszavazási kombinációkat bizottsági helyekért. És az egészben az a legnagyobb képtelenség, hogy mindez a nemzeti vagy annak tekintett érdekek éppen hogy túlhaladni kívánt irracionális zavarosában zajlik. Németország felvetette, hogy nagyobb szavazati súlyt kér, mint a többiek, hiszen huszonkétmillióval több lakosa van, mint Nagy-Britanniának, és ez a szám több, mint az öt szavazattal rendelkező Hollandia lakosságáé. Ez eddig még érthető. Franciaország azzal válaszolt a felvetésre, hogy nem, erről szó nem lehet, az egész uniós együttlét alapelve a francia-német egyenlőség, még ha ezt nem is rögzíti sehol semmilyen dokumentum. Amikor aztán a huzavona középső szakaszában - úgy szombat magasságában - kiderült, hogy Németország elállt a szándékától, a belgák tiltakoztak dühödten amiatt, hogy a tervezet szerint egy szavazattal a náluk 50 százalékkal számosabb hollandok mögé kell rukkolniuk. Márpedig ha a nagyoknál nincs különbségtétel, akkor a kicsiknél sem lehet - hangzott a komolynak szánt érvelés. Aztán persze ki tudja, lehet, hogy Berlin már eleve magasról indította a licitet, legyen honnan engednie.
Hogy pontosan hogyan, milyen lépésekben zajlott - és zajlik javában még lapzártánk óráiban is - a cserebere, erről nemigen szivárogtak ki részletek. A portugál miniszterelnök egy francia köztes javaslatot
szervezeti államcsínynek
nevezett, holland kollégájának megjegyzéseit egyenesen nyomdafestéket nem tűrőnek minősítették a híradások - pedig valószínűleg az történt csupán, hogy egyetlen újságíró sem értette, mit beszél Wim Kok a maga érthetetlen nyelvén.
Még mielőtt erélyesebb szó érné a franciákat, akik az egész féléves előkészítő időszakban állítólag csak érdeket érvényesítettek ahelyett, hogy kompromisszumok keresésével töltötték volna a drága időt, vegyük figyelembe a konkrét párizsi körülményeket. Ezeknek pedig az a lényege, hogy hamarosan elnökválasztási ellenfélként áll egymással szemben a szocialista Jospin miniszterelnök és a gaulle-ista Chirac államfő. Egyikük sem mert olyan engedményeket még csak belengetni sem, amelyeket aztán a másik rögtön kihasználhatna belpolitikai pontszerzés céljából.
Ez a körülmény azonban egyszersmind rámutat az egész mostani huzavona egy meglehetősen elkedvetlenítő oldalára is. Arról van szó, hogy miközben a bizottság nem tudja komoly döntési fórummá kinőni magát, az Európai Parlament jogköreinek a szélesítése pedig távol áll az áttöréstől, minden, ami történik kormányközi, vagyis kormányok közötti, vagyis az európai vízióhoz képest egy emelettel lejjebb, ugyanakkor az európai - mint európai - állampolgárok feje fölött zajlik. Az alkuk kinek-kinek a saját érdekei körül, ezek összecsapásain keresztül folynak, amihez képest az érdemi uniós kérdések szinte elérhető messzeségben lebegnek. Nem csoda, hogy mindenki csak néz hülyén, amikor Joschka Fischer, a német külügyminiszter közvetlenül választandó európai elnökről beszél. Az sem kizárt persze, hogy tréfál csupán, vagy pedig valami ordas német sunyiságot leplez, amilyet Párizs rosszabb pillanataiban már akkor is sejteni vél, amikor Berlin a bővítést sürgeti.
De mindegy is, mire ez a cikk olvasót lát, már világos lesz, miről született döntés, és mi az. Elhúz mindenki haza, karácsony, pihi, kezdődhet az eredmények értelmezése, értékelése. Annyi biztos, hogy valamivel közelebb jut az EU a csatlakozni vágyók befogadásához, és amúgy sem az időpont a fontos, hanem az, hogy akkor, majd, valamikor minden minél simábban menjen.
- kovácsy -
