A konzervatív értelmiség nem érti, hogy mi történik Amerikában. A Republikánus Párt előválasztásait és jelölőgyűléseit rendre a populista hobbipolitikus nyeri, akinek az a legfőbb üzenete, hogy Amerika újra nagyhatalom lesz, az amerikai embereknek pedig nem kell többé elviselniük, hogy Kína, Mexikó és a fejlődő világ egyéb gonosz szélhámosai gond nélkül átverhetik őket. Ezek a mondások rezonálnak az átlag republikánus választókkal, a jobboldali értelmiséget viszont kirázza a hideg az ingatlanmágnástól. Nemcsak az a bajuk vele, hogy semmitmondó tervekkel kampányol, hanem az is, hogy volt már abortuszpárti, és nem feltétlenül ellenzi a nagy, újraelosztó államot sem. Márpedig ezeket a Republikánus Pártban nagyon nem szeretik.
A modern konzervatív politikai gondolkodás zászlóshajója, a National Review magazin egy teljes lapszámot áldozott Trump-ellenes cikkekre; de a még versenyben lévő jelöltek, John Kasich ohiói kormányzó és Ted Cruz texasi szenátor sem épp az értelmiség kedvencei. A konzervatív értelmiséginek már nincs kiben reménykednie – még ha nyer is a pártja, nem olyan elnököt kap az ország, akit ő szívesen látna. Tevi Troy, a Bush-kormányzat egykori kitűnősége a Politico magazinban úgy vélte: mindez annak a jele, hogy véget ért a konzervatív értelmiség és a kékgalléros választók évtizedes románca. Richard Nixon első elnökségétől George W. Bush második hivatali időszakáig a párt tízből hét elnökválasztást megnyert, és ezt jórészt annak köszönhette, hogy a konzervatív ideológusok részletekbe menően kidolgozták a republikánusok programját. Ennek sarokkövei az alacsony adók, a kicsi államapparátus, a szabályozások visszaszorítása és a bűnözéssel szembeni kemény fellépés volt, valamint a hagyományos értékek erősítése. A republikánusok emiatt sokáig az „ötletek pártjaként” reklámozhatták magukat.
A pártban ma is több ideológiai irányzat él egymás mellett. A mérsékelt konzervatívok elismerik a kiegyensúlyozott költségvetés, az alacsonyabb adók és szabad kereskedelem fontosságát, de nem feltétlenül ellenzik, hogy a meleg párok gyereket fogadjanak örökbe, komolyan veszik a klímaváltozást, és még azt is elfogadhatónak tartják, hogy egyes illegális bevándorlók számára megnyíljon az út az állampolgárság felé. E csoportozatba tartozik például Chris Christie, New Jersey kormányzója, George Pataki egykori New York-i kormányzó, és a republikánusok 2008-as elnökjelöltje, John McCain. A társadalmi kérdésekben képviselt konzekvens konzervativizmusban különbözik tőlük a konzervatív szárny, ennek kiváló reprezentánsai Ted Cruz vagy Jeb Bush volt floridai kormányzó. A libertáriusok szólistája Rand Paul, ők mindenféle beavatkozás nagy ellenzői, legyen szó a szabad piacról, a külföldi csataterekről vagy épp az egynemű párok jogairól. Az őskonzervatív tradicionalisták a nagyvállalatok és az erős honvédelem nagy barátai, társadalmi kérdések tekintetében pedig visszarepülnének pár évtizedet a múltba – őket ebben a kampányban nemigen képviselte senki. A keresztény jobboldal a maga evolúciót tagadó, abortuszellenes világnézetével viszont a republikánus közösség egyik legerősebb ága – ők olyan jelöltekkel borzolták a kedélyeket, mint a homoszexualitás és a bestialitás közé egyenlőségjelet tevő Rich Santorum vagy a sokáig Trump konkurenciájaként emlegetett Ben Carson.
További árnyalatok
A republikánus politikai irányvonal alakításában George W. Bush elnökségéig fontos szerepet játszottak a neokonzervatívok. Ezt az irányzatot liberális, sőt, trockista múltú koponyák vitték, akik annak idején azért fordítottak hátat a demokrata pártnak, mert sokallották a 60-as évek újbaloldali mozgalmainak a befolyását. Zavarta őket, hogy a korszak liberálisai egyre nagyobb vehemenciával ellenzik a vietnami háborút és a katonai kiadásokat, s nem tudtak mit kezdeni a szexuális forradalommal és a feminizmus térnyerésével sem. Szeptember 11-e után viszont ők adták a szellemi muníciót az Egyesült Államok politikai és katonai dominanciáját visszaállítani próbáló George W. Bush kezébe. „Ez jól érződött Bush retorikáján, amelyben komoly szerepet játszottak olyan kifejezések, mint a gonosz tengelye vagy a demokráciáért folytatott keresztes háború. Külön bónusz volt, hogy mindez imponált a vallásos jobboldalnak is, akik a keresztes hadjárattól leginkább azt várták, hogy Amerikát újítsa meg” – állítja Jacob Heilbrunn, a neokonzervatív National Interest magazin szerkesztője. Az izmos külpolitikát sokáig támogatták Amerikában, ezért lehetett a vietnami veterán John McCain a Bush utáni republikánus jelölt. Ám az iraki és afganisztáni háborúk elhúzódásával lassan diszkreditálódott az a neokonzervatív credo, amely szerint Amerika magasabb hivatása az, hogy elvigye a demokráciát a világ más pontjaira, mint ahogy megkopott az a doktrína is, amely szerint a világbéke (és az Egyesült Államok biztonsága) leghatékonyabban az általános, világméretű demokratizálódás útján érhető el. Nem meglepő módon egyébként először Obama számolt le ezekkel a tézisekkel. Cruz és Trump is szívesen odacsapnának Amerika vélt vagy valós ellenségeinek, csak még annyit sem szöszölnének demokratizálással vagy nemzetépítéssel, mint tette azt Bush (és egy darabig Obama).
Már a második Bush-ciklus vége felé a neokonzervatív értelmiségiek helyett a főként bigott katolikusokból és a kisebb-nagyobb protestáns egyházak fanatikus híveiből verbuválódott keresztény jobboldal vált a republikánus univerzum főszereplőjévé. Megalakult a radikálisan abortuszellenes, klímaváltozást tagadó, szabadpiac-párti, Obamát rendszeresen lemuszlimozó és lekommunistázó Tea Party, amely xenofób populizmusával hozzájárult a párt jobbra tolódásához, és bizonyos kérdésekben Trumpot is megihlette. Sőt, ráébresztette arra, hogy azzal jár jól, ha egy lépéssel náluk is tovább megy. „Trump egy kereskedő, aki a maga portékáját kétfajta republikánus gondolkodásmódból merítette. Egyrészt használja azt a fajta rasszizmust és szexizmust, ami legalább 1968 óta, ha kódoltan is, de jelen van a republikánus retorikában. Ezt nagyon vonzónak találják a reakciós fehér férfiak, akik a jobboldali média műsoraiból azt olvassák ki, hogy a kisebbségek és a nők igazságtalanul kapnak túl sok kedvezményt a kormánytól. De Trump észrevette azt is, hogy sok republikánus szavazó dühös azért, mert a párt vezetői a választók igényeit figyelmen kívül hagyva olyan politikát folytattak, ami ártott a szegényebb amerikaiaknak. Ő az a jelölt, aki még mindig azt a nyelvet beszéli, amihez a választók hozzászoktak, de közben a valódi igényeiket is tudomásul veszi” – mondja Heather Cox Richardson, a Boston University professzora, aki nemrégiben könyvet írt a Republikánus Párt történetéről. Heilbrunn szerint Trump jól vette észre, hogy a republikánus politikusokat a látszatok szerint csak az elitek érdeklik. A romlott „Washingtontól” és a pénzes támogatóktól független jelöltként állította be magát, aki nem fél szembemenni a párt vezetésével. Ezt pedig a választók nagyra értékelték. Éppen ezért Heilbrunn szerint nincs értelme ideológiai törésvonalat keresni a republikánusok között, hiszen az erősen konzervatív, keresztény világképpel a választók és a pártelit is jól megvan. A baj máshol van. „Korábban az üzleti szféra határozta meg a párt irányát. Ma viszont a pénzügyi elit és a populista bázisrepublikánusok ellentéte kettészakítja a pártot” – mondja Heilbrunn. A republikánus választót az is bosszanthatta, hogy kedvenc politikusai megígérték: megállítják Obamát – de nem állították meg, pedig a szenátusban és a képviselőházban is az övék volt a többség. Azt is ígérték neki, hogy kezdenek valamit a bevándorlással, de nem kezdtek. Ehelyett azt kell lenyelnie, hogy egyre több helyen válik elfogadottá az egyneműek házassága, és nem szűnt meg az oly sokat emlegetett Obamacare sem.
A nagy átrendeződés
Az persze rejtély, hogy a mindenkit megillető, univerzális egészségbiztosítás miért zavarta annyira a párt kékgalléros szavazóit, hiszen legtöbbjük maga is az egészségügyi reform haszonélvezője. Heilbrunn szerint a választók sok mindent támogatnak, amiből valójában nem is származik előnyük; a legfontosabb mégis az, hogy van egy személy, aki ugyanazt gyűlöli, mint akit ők, és ezt nem is titkolja. „Nem is érdekli őket, hogy igaz-e, amit Trump mond, annyira elegük van a pártelitből. Lássuk be: ez egy forradalom. A forradalom pedig rendszerint izgalmas és magával ragadó. Legalábbis amíg tart. Utána viszont az emberek rájönnek, hogy rosszabb helyzetbe kerültek, mint voltak” – teszi hozzá.
Michael Lind, a New America Foundation alapítója pár éve arról értekezett, hogy mindkét nagy amerikai párt ingatag koalíciókra épül. Miközben a nagy pénzügyi és üzleti játékosok igényeit lesik, a „dolgozó embereket” az értékekre hivatkozással szólították meg: az egyik oldalon a konzervatív és keresztény értékeket, a másikon a liberálisokat rángatták elő. Ezt a törékeny szövetséget most a szemünk láttára semmisíti meg a „kisemberek” akaratából fellépő Donald Trump. S indíthat el ezzel olyan átrendeződést, amelynek végén a republikánusok lesznek majd a (fehér) munkásosztály pártja, amely korlátozná a bevándorlást és a nemzetközi kereskedelmet, viszont kiáll az univerzális egészségügy mellett, míg a demokraták annak a nagyvárosi elitnek az elvárásaira rezonálnak, amely a szabad kereskedelem, a piac, a bevándorlás és a beavatkozásbarát külpolitika haszonélvezője. Daniel Oppenheimer, a republikánusokhoz pártoló liberálisokról szóló Exit Right című könyv szerzője úgy véli, hogy a gazdasági elit egyáltalán nem tud mit kezdeni ezzel a mostani helyzettel: „Ezért merülhetett fel, hogy Michael Bloomberg esetleg függetlenként indulhasson az idei választáson, hiszen ő az elitkonszenzus megtestesülése” – mondta lapunknak.
„Kizárt, hogy egy Trump-szerű jelölt hosszabb távon befolyásos szereplő maradjon” – reménykedik Heilbrunn, hangsúlyozva, hogy nem Trump az egyetlen milliárdos a párt környékén, és a pénzembereknek is lesz még beleszólásuk a párt jövőjébe. Átrendeződés helyett inkább hosszabb válságra kell számítani: „A republikánusok csak akkor tudnak hamar megerősödni, ha Hillary Clinton katasztrofális elnök lesz – de ennek kicsi az esélye.” Nem véletlenül jelezte több fontos konzervatív személyiség Charles Koch olajmilliárdostól kezdve Robert Kagan neokonzervatív gondolkodóig, hogy inkább Clinton felé húz – a demokrata jelölt gazdaságpolitikája piacbarát, külpolitikája pedig hasonlít arra, amit a neokonzervatívok is képviselnének. A hosszú válság pedig azt jelenti, hogy a párt aligha lesz képes egyhamar elnököt állítani. Heilbrunn nem zárja ki viszont, hogy egyfajta protestpártként akár a szenátusban és a képviselőházban is többséget szerezhet majd – ez viszont azzal jár, hogy továbbra is fennmarad, sőt súlyosbodik is a bénultság az amerikai törvényhozásban, s a konfrontáció és az indulatok logikája az amerikai belpolitikában.
