2011. november 4-én a türingiai Eisenach mellett a rendőrség holtan találta egy kiégett lakóautóban egy nem sokkal korábban végrehajtott bankrablás két feltételezhető elkövetőjét, Uwe Mundlost és Uwe Böhnhardtot. Ugyanezen a napon, nem sokkal később felrobbant egy ikerház egyik fele a közeli Zwickauban (a két város a keletnémet autógyártás - Wartburg, Trabant - központja volt egykoron). Ezután pedig a szomszédos Szászországban, Jenában feladta magát a rendőrségen egy Beate Zschäpe nevű 36 éves nő, aki a két említettel együtt a felrobbantott lakásban lakott.
A két helyszín átvizsgálása után igen gyorsan kiderült, hogy hárman együtt gyilkosságok sorozatát követték el 2000 és 2007 között, és mivel ebben az időszakban illegalitásban éltek, létfenntartásukat tucatnyi bankrablás zsákmányából biztosították. Ráadásul a gyilkosságok áldozatai - egy fiatal rendőrnő kivételével - valamennyien bevándorolt (főleg török) vendéglősök, kiskereskedők, dönerárusok, az elkövetők pedig olyan neonácik, akik büszkén vállalták az elkövetett gyilkosságokat, és továbbiakkal fenyegetőztek. A jelenleg is több szinten futó vizsgálatok eddigi eredményei alapján nem zárható ki, hogy további bűncselekmények (például gyújtogatások egy Saar-vidéki városban, amelyeknek bevándorlók által lakott épületek voltak a célpontjai, és egy további gyilkossági kísérlet) is terhelhetik őket.
Böhnhardt, Mundlost, Zschape
Fotó: MTI
Mindezek kiderítéséhez nem volt szükség komolyabb nyomozási erőfeszítésre, hiszen a két helyszínen talált nagy mennyiségű bizonyíték önmagáért beszélt: a lakóautóban ott volt a meggyilkolt rendőrnő és megsebesített kollégája szolgálati marokfegyvere, a zwickaui házban pedig azt a pisztolyt találták meg, amellyel a többi áldozat életét oltották ki. Ráadásul egy megrongálódott, de helyreállított számítógépes merevlemezen megtalálták azokat az állítólag igen jó technikai színvonalon előállított video-összeállításokat is, amelyeken a Rózsaszín Párduc figuráját felhasználva, "tréfás" formában ismerték be a gyilkosságokat, kilátásba helyezve a további hasonló hazafias akciókat.
A német közvéleményt természetesen megdöbbentette a felismerés, hogy közel másfél évtizeden át szabadon garázdálkodhatott az országban egy neonáci terrorkommandó, amely - miként ez fokról fokra kiderült - folyamatos kapcsolatban állt szélsőjobboldali nézeteket valló legális csoportokkal, magánemberekkel, sőt az NDP-vel is. A szélsőjobbos Nationaldemokratische Partei Deutschlands (Németország Nemzeti Demokrata Pártja), amelynek fő célja, hogy "a németek ne szenvedjenek hátrányt a bevándorlókkal szemben", két volt keletnémet tartományban, Szászországban és Mecklenburg-Előpomerániában jelenleg is képviselteti magát a parlamentben a szavazatok 5,6 (ez viszszaesés), illetve 7,3 (ez komoly előrelépés) százalékával. És ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a német belső elhárításnak, a Verfassungsschutznak (szó szerint alkotmányvédelem) saját adatai szerint az NPD tisztségviselői között több mint száz beépített embere van, mindenképpen el kell csodálkoznunk azon, hogy a "zwickaui terrorsejt" - ahogy a német sajtó nevezi őket - ilyen hosszan akciózhatott büntetlenül.
Mint azóta közismertté vált, a szövetségi belső elhárítás a kétezres évek közepe óta nem is tartott fenn önálló részleget az esetleges jobboldali terrorfenyegetettség elhárítására, miközben a balszélen zajló mozgásokat élénk figyelemmel kísérte, és a 2001. szeptember 11. utáni világhangulatnak megfelelően az országra leselkedő fő veszélyt az iszlamista terrorizmusban látta. Ugyanakkor novemberben, a múltbeli események, illetve hatósági lépések vizsgálata során világossá vált, hogy a csoport már a kilencvenes évek végén a rendőrség és a titkosszolgálat látókörébe került, és mindhármukat megfigyelték egészen attól kezdve, hogy még Jénában bekapcsolódtak a szélsőjobbos közéletbe, amelynek egyik központi szervező elemét a neonáci hecczenekarok koncertjei jelentették a "Blood and Honour" (Vér és becsület) nemzetközi hálózat keretében. Már ebben az időben fegyvereket, bombakészítésre alkalmas anyagokat halmoztak fel, miután többedmagukkal megalakították Nationalsozialistische Untergrund (Földalatti Nemzetiszocialisták) nevű csoportjukat. Titkosszolgálati megfigyelésük már-már a letartóztatásukhoz vezetett, csakhogy az erre vonatkozó jelentést titkosították, ezért letartóztatási parancs alapjául sem szolgálhatott. Ez egyébként csak most, az elmúlt napokban vált világossá, miután a türingiai belügyminiszter által kinevezett bizottság megkezdte annak vizsgálatát, hogyan tűnhetett el a három terrorista 1998-ban a hatóságok szeme elől.
Nehezen érthető persze, hogy magára a titkosításra miért volt ennyire égető szükség. Nehéz másra gondolni, mint a fizetett informátorok védelmére, ami több egybehangzó vélemény szerint a döntő oka volt például annak is, hogy 2006-ban az Alkotmánybíróság nem adta áldását az NDP betiltására. Ha ez így van, alighanem sokat kell még várni a terrortrió ügyében tapasztalt érthetetlen hatósági viselkedés pontos magyarázatára. Arról nem is beszélve, hogy egyes lapvélemények immár azt feszegetik, hogy amennyiben a titkosszolgálat és a bűnüldözés annak idején őrizetbe veszi a terroristák egyikét, aki ellen közvetlen bizonyítékok szóltak, a tíz áldozat alighanem most is élne.
Az eddigi vizsgálódások során már több olyan személyt őrizetbe vettek, aki így vagy úgy kapcsolatban állt a hármassal, például pénzt, hamis útleveleket, lakóautót bocsátott a rendelkezésükre. Fizetett informátoroktól származó vallomásokból egyébként kiderül, hogy maga a belső elhárítás is közreműködött illegális életvitelük biztosításában, amennyiben pénzt adott nekik hamis személyazonosságuk megteremtésére a későbbi hasznos információk reményében. Ez a 2000 (akkor még) márka, amely egy NDP-s beépített ember közreműködésével jutott el hozzájuk, eltörpül persze a bankrablások során összegyűlt több mint hatszázezer euró mellett. Az sem biztos, hogy nem tudták volna máshogy is előteremteni: a szövetségi belső elhárítás nyilvánosan elérhető adatai szerint a folyamatos mérsékelt csökkenés ellenére mintegy 25 ezer szélsőjobboldali személy él Németországban, akik közül 9500-an erőszakos akciókra is hajlandók. A hivatal számon tartja a politikai motiváció alapján elkövetett bűncselekményeket az elkötelezettség irányultsága szerinti bontásban. Ezen a módon 2010-ben például 762 szélsőjobboldali indítékkal elkövetett erőszakos bűncselekményt jegyzett föl. Ezzel szemben tudni lehet, hogy a török és görög kisvállalkozók meggyilkolása mögött maffiatípusú ellentéteket gyanítottak, a politikai motiváció gyanúja fel sem merült.
Az, hogy itt a hatóságokkal szembeni közbizalmat megroppantó mulasztások történtek, mindenki számára világos. A bűntettekkel kapcsolatos részkérdések mögött már egy olyan aggodalom is körvonalazódik, hogy talán nem is csupán hibákról, hanem esetleg a szélsőjobbal szembeni engedékeny megítélésről is szó lehetett. Egy ilyen gyanú lebegtetése persze tűrhetetlen, és bár a hivatali malomkerekek lassan mozdulnak, a német politikai rendszer aligha engedi meg magának, hogy az ügy kapcsán nyitott kérdések maradjanak.
