A parlament alsóháza, a Lok Szabha 543 mandátuma közül ezen a héten még csak alig száznak a sorsa dől el, úgyhogy bőven van idő a latolgatásra. Mint már az előző választásokkor is, a nagy országos pártok mellett a helyi érdekeltségűeknek is bőven jut majd mandátum, hiszen a leadott szavazatok durván felét várhatóan ők kapják, épp ezért vitatott is, hogy jogos-e a részvételük az ország egészének sorsáról döntő parlamenti választáson. Tény, hogy jelen vannak, és az sem újdonság, hogy már a választások előtt elkezdődtek a koalíciós tapogatózások, hiszen - ez is évtizedes tapasztalat - regionális pártok támogatása nélkül egyik nagy sem szerzi meg a kormányzáshoz szükséges többséget.
Vagy ezúttal mégis másképpen alakulnak a dolgok? A független India története során többnyire, így ezúttal is ellenzékben lévő Bháratija Dzsanata Párt (Indiai Néppárt, BJP) támogatói nagyon bíznak benne, hogy látványos győzelmet aratnak történelmi ellenfelük, a baloldali Indiai Nemzeti Kongresszus (INK), vagyis az országalapítóként tisztelt Nehru-Gandhi-dinasztia fölött. Két dologban bíznak: a két cikluson, vagyis tíz éven át kormányzó INK teljesítményével szembeni elégedetlenségben és saját vezéregyéniségük, Narendra Modi vonzerejében - különösen ellenfele, Rahul Gandhi színtelennek mondott személyiségéhez viszonyítva.
Említést érdemel egy harmadik, viszonylag friss erő is, a nevében populista hangzású, amúgy civil korrupcióellenes mozgalomként indult Átlagember Pártja (Ám Ádmi Párt), amely a decemberi fővárosi helyhatósági választáson óriási meglepetésre a mandátumok mintegy 40 százalékát szerezte meg. Ez nem is annyira a pártvezető, Arvind Kedzsrival személyét dicséri, sokkal inkább kifejezi az elégedetlenség mértékét a széles körű korrupció miatt. Pontos adatok persze nincsenek, de úgy becsülik, hogy a jelenlegi parlament, illetve a kormányzat embereinek 4-12 milliárd dollárnyi pénzt csúsztattak a zsebébe a ciklus során. Szükségük is van rá: helyi becslés szerint egy-egy jelölt közel egymillió dollárnak megfelelő összeget költ el, hogy magához csábítsa a szavazókat készpénzzel és terített asztalokkal. A képviselők 30 százaléka ellen emeltek vádat - részben nyilván megalapozatlanul, befeketítésből -, nemcsak korrupciós, hanem gyilkossági, emberrablási ügyekben is. Van tehát min dolgozni a közélet tisztaságáért.
Az INK-tól történő elfordulás fő oka azonban nem itt, hanem az ország rossz gazdasági teljesítményében keresendő. Igaz ugyan, hogy 2004-től beindult a növekedés, munkahelyek születtek, nőtt az átlagos jövedelemszint, enyhült a mélyszegénység, a válság után azonban nem sikerült újra beindítani a gazdaságot. A tartós infláció mellett az öt százalék alatti növekedési ráta alig elég a stagnáláshoz. Ez pedig elégedetlenséggel töltötte el az életkörülményeik javulását épphogy érzékelni kezdő vagy akár csak ezt a javulást túl lassúnak érzékelő százmilliókat. Jó tudni, hogy
az 1,2 milliárdos lakosság fele 26 éves és fiatalabb,
nincsenek tehát emlékei a korábbi, sanyarúbb évekről. A szavazásra jogosultak 20 százaléka első választó, ez 150 millió potenciális szavazatot jelent, próbára téve a pártok problémaérzékenységét és rugalmasságát. A fiatalodással párhuzamos folyamat az ország városiasodása, hatalmas agglomerációs övezetek kialakulása, ami sokakat a mezőgazdaságból a rugalmasabb szolgáltató szektorba csábít, kinyitva a perspektívákat, fölerősítve a várakozásokat a személyes előrelépés lehetőségeit illetően.
Ez pedig most éppen a BJP malmára hajtja a vizet, miután a kormányzó INK - egyes helyi elemzők szerint évtizedekkel leszakadva a kor elvárásaitól - továbbra is a hagyományos, elsősorban a szegények túlélési lehetőségeit bővítő kampányokkal igyekszik megtartani a szavazóit. Most is egy nem épp jelentéktelen, egybillió dolláros jóléti programot ígér. Azért ezzel együtt is árnyaltabb a kép, hiszen az elmúlt években a jólét növekedésére épült elvárásokat az INK politikája is táplálta. Arról nem is szólva, hogy világviszonylatban még mindig Indiában él a legszegényebbek egyharmada. Ráadásul ők a leglelkesebb szavazók, ami még mindig az INK-nak kedvez.
A fiatal szavazók viszont türelmetlenek, megújulást szeretnének. Ezt pedig még akkor is a jobboldali néppárt ígéri hatékonyabban, ha sokakat aggaszt miniszterelnök-jelöltjének megosztó hindu nacionalizmusa.
Narendra Modi 63 éves, egy húszast ráver Rahul Gandhira, mégis ő a középosztálybeli - vagy oda igyekvő - fiatalok egy részének az idolja. Kérdés, mennyiben befolyásolja ezt újabban visszafogott, korábban azonban - főleg Gudzsarát állam első embereként - egyértelműen kifejezésre juttatott muszlimellenessége. Fiatal kora óta tagja egy hindu nacionalista szervezetnek, amely fölött önkéntes segítségnyújtó tevékenysége elismerése mellett ott lebeg olykor az erőszakra hajló militantizmus gyanúja is. Modi persze kisebbíti mindennek a jelentőségét, az eseményeket közelről figyelő brit kormány viszont csak pár hónapja, a többedik felmentő bírósági döntés óta fogadja el tárgyalópartnerként - alighanem a majdani normális kapcsolatok érdekében. Az említett, a BJP-re erős befolyást gyakorló szervezet vezetőivel egyébként újabban többször szembekerült világiasan racionális, gazdaságközpontú kijelentései miatt.
Modi Gudzsarát főminisztereként eltöltött éveinek a sikerével szokta igazolni gazdaságszervezői képességeit. Tény, hogy ez az állam az elmúlt években jobban teljesített az indiai átlagnál. Ellenfelei ezzel kapcsolatban joggal mutatnak rá, hogy van azért jó néhány további állam is, amely az ottaniakhoz hasonló mutatókkal hozakodhat elő. Másrészt pedig Gudzsarát fejlődése már jóval a hatalomra kerülése előtt beindult. Modi teljesítménye tehát dicséretes, de nem kiemelkedő. Ugyanakkor mindenki elismeri határozott fellépését, amelynek nagyobb lehet a szerepe, mint a korábbi választások idején, hiszen azóta harmincmillióval nőtt a tévékészülékek száma. Szavazatokat jelenthet számára az is, hogy szegény sorból, saját erőből küzdötte fel magát a politika csúcsaira. Egy dolog biztos: az indiai választási előrejelzések a jósok csúfos kudarcát szokták hozni.
